Under the starry night

Némán követtem az előttem békésen gyalogoló fiút, a csendet csak a gallyak és ágak reccsenései zavarták meg néha, amikor véletlenül rájuk léptünk. Magamban elemeztem az útitársamat, mivel jobb dolgom úgysem volt, tekintetemmel végig követtem széles vállait és hátát, amin egy fekete póló feszült, tökéletesen látni engedve felső teste minden vonalát. Megfigyeltem a nyakát, a tarkóját és a fekete haját, ami olyan selymesnek tűnt, hogy szívesen beletúrtam volna. Mondjuk miközben épp engem csókol, de ez csak egy szép álom. Mivel arcát nem láttam, azt cska magam elé képzelni tudtam, ami nagyon valósághűen ment, hiszen annyit figyeltem és elemeztem már arcán, hogy minden apró vonása élénken él bennem és még akkor is eltudnám mondani, hogy néz ki ha legszebb álmaimból keltenének fel. Bár ez valószínűleg azért lenne, mert a legszebb álmaim főszereplője mindig ő. Sokszor képzeltem már el, hogy mi lenne ha egy párt alkotnánk. Egymás kezét fognánk bárhová is mennénk, akkor csókolhatnám amikor csak akarom, felavatnánk minden helyiséget először az ő lakásán, aztán az enyémen. Jó, nem vagyok perverz, csak túl vad a fantáziám, ezt is csak ő hozza ki belőlem. Nagyon szeretném, ha ez mind valóra vállna, de sajnos ez lehetetlen, neki valószínűleg más tetszik és én mindig is csak egy jó barát maradok neki, akit tudatlanul kedvére kinyírhat az olelgetéseivel és a random szeretgetési vágyaival. Hecsi, a legjobb barátom azt mondta, hogy Mark oda van értem, de szerintem ez nem igaz, ráadásul hallottam, ahogy egyszer a barátaival beszélget arról, hogy tetszik neki egy aranyos és imádnivaló lány, én meg hát egyik se vagyok, szóval az esélyem egyenlő a nullával. Mégis kinek kéne egy ilyen lány mint én?

- Hé Mark, mondd mégis meddig akarsz még gyalogolni, már vagy egy órája sétálunk és már be is sötétedett, nem fogunk visszatalálni - szólaltam meg végre, mert azért tényleg elég régóta eljöttünk már a táborhelytől. A tanáraink kitalálták, hogy meglepik a végzősöket egy három napos táborral és mivel jövőre nem lesz erre lehetőség így az egyel alattuk lévők is jöhettek, vagyis mi. Egy szép hegyre jöttünk, aminek az oldalában van egy barátságosan kialakított hely, faházakkal karöltve a természetbe vágyók számára. Nem messze onnan van egy kis vízesés, ami a hegyi patakba zuhog bele. Az egész napot ott töltöttük, mert bár először nem akartam bemenni a vízbe, drága barátom tett róla, hogy ruhástul megfürödjek, utána már nem volt ellenemre a pancsolás, ha már úgy is vizes vagyok nem mindegy? Legalább jó kis vizicsata tört ki köztem és Donghyuck közt, később pedig csatlakoztak Markék is. Elmosolyodtam a friss emléken, nem is figyelve oda hova lépek így a fejem valami keménynek ütközött, először azt hittem fa, de ahogy felnéztem Mark mély fekete szemeivel találtam szembe magam, ahogy belenéztem azokba az íriszekbe, szinte a felhok közt éreztem magam, olyan ritka, hogy így el tudok veszni benne.

- Minden rendben van? - vonta fel egyik szemöldökét, mire úgy éreztem belső infarktust kapok.

- P-persze, miért álltál meg? Megérkeztünk végre?

- Nem még nem, csukd be a szemed, innentől kezdve vezetni foglak, meglepetést szeretnék - mosolyodott el. Azt hiszem halmazállapot váltás fog bekövetkezni nálam, ha ezt így folytatja.

- Meg vagy te húzatva? Este a sötétben azt akarod, hogy csukott szemmel közlekedjek? Nyitott szemmel is pofára esek, nem hogy csukottal - háborodtam fel, mert hát igaz, ami igaz egy kétlábon járo szerencsértlenség vagyok, és ezt ő is tudja!

- Kezdesz olyan szarkasztikus lenni mint Hyuck, meglátszik, hogy ő a legjobb barátod - forgatta meg szemeit - De ne aggódj, fogom a kezed és mondom ha van valami, innentől már egyenes az út, nem fogsz elesni, nem hagynám - fogja meg a kezem és már húz is maga után én pedig jó kislány módjára behunyom a szemem. Na jó ez nagyon ijesztő, próbálok csak arra a meleg érzésre gondolni, amit a keze áraszt magából, ez pedig nagyjából segít megnyugodni. Körülbelül 5 percet haladunk még majd éreztem, ahogy elengedi a kezem, mire pánikolva kiakartam nyitni, de valaki letakarta hátulról.

- Mark most mit csinálsz?

- Csak befogtam a szemed, háromra elveszem a kezem és akkor nyisd ki - búgta a fülembe valami elképesztően mély és szexi hangon, ilyet még nem hallottam tőle. Úristen, érzem, hyogbtiszta libabőr lettem! Elszámolt háromig, majd ahogy elvette tenyerét, lassan kinyitottam a szemeimet. A látvány, ami elém tárult gyönyörű volt. Egy nagy tisztás közepén álltunk, ezernyi csillag ragyogott felettünk, sehol egy felhő vagy egy fa, csak a sötét égból rajta a sok tündöklő fényponttal, tőlünk pár méterre egy pokróc volt terítve, körbe rakva mécsesekkel, a közepén egy piknik kosárral. Annyira romantikus hangulata volt ennek az egésznek, hogy egyszerűen nem akartam hinni a szememnek, meg is csíptem magam párszor, hátha csak álmodok, mire Mark elnevette magát mögöttem. Ezek szerint nem álom, ez a túlságosan is szép valóság.

- Na tetszik? - kérdezte egy szívmelengető mosollyal az arcán. Mire éreztem, hogy a szívem túlcsordul. Azt hiszem még ma este meg fogok halni.

- Nagyon, de mégis mi ez?

- Ez egy romantikus vacsora velem, nevezhetjük randinak is, ha neked is megfelel - simított a tarkójára zavartan, én pedig nem tudtam, hogy elvörösödjek vagy pedig zabáljam meg amiért ennyire aranyos. Egyemszerűen nem bírom elhinni, hogy a nagy Mark Lee, a suli nagymenője, akit mindenki szeret, akit már azóta crussholok, hogy az iskolába kerültem, most itt áll előttem zavarban, egy gyönyörűen megszervezett randira hívva engem.

- Nagyon örülnék, ha ez egy randi lenne.... De miért pont én? - lehet, hogy nem ezen kellene gondolkodnom jelenleg, de annyira kíváncsi vagyok rá.

- Mindjárt válaszolok, csak előbb üljünk le és álljunk neki a vacsinak - mondta még mindig egy vakító vigyorral. Amint helyet foglaltunk a pokrócon elő is szedte a bekészített ételeket, egy üveg bort és két borospoharat, amikbe töltött is, majd a kezembe adta az egyiket. Huh, tényleg jól felkészült.

- Szóval. Igazából nem tudom a pontosan választ, szimplán csak nagyon jól érzem magam veled, gyönyörűnek tartalak, aranyosnak és egyszerűen imádom a személyiséged, meg úgy mindenedet, nem tudom mióta is érzek így, elég régóta már, de tudom, hogy ez az érzés nagyon erős és csak remélni merem, hogy ez fordítva is igaz - mondta vegig a szemeimbe nézve, nekem pedig a könnyem is kicsordult. Olyan régóta vágytam már arra, hogy ilyeneket halljak a szájából, de ez még az álmaimnál is szebb volt. Hogy tudok percről-percre egyre jobban belé szeretni?  - Jézusom, miért sírsz? Ugye nem azért mert ennyire borzalmasan nyálas voltam? - vágott ijedt arcot, mire elnevettem magam.

- Nem dehogy, én csak... Annyira régóta vágytam erre, hogy ezt hallani egyszerűen megindító volt, még most is úgy érzem, hogy álmodom, ami remélem nem így van, mert akkor ha felébredek tuti eret vágok - az érzelmeim kifejezése valahogy nem olyan könnyű, mint azt gondoltam. Egy koccintás után lehúztam a boromat, remélhetőleg így könnyebben jönnek majd a szavak, ha kellenek.

- Szóval akkor ezek szerint, te is úgy érzel mint én? - kérdezett rá miután ő is elfogyasztotta a pohara tartalmát.

- I-igen - kezdtem neki dadogni. Jézusom, mi van velem, soha nem szoktam dadogni. Az egyik kezét rárakta az enyémre, amivel a földön támaszkodtam, a másikat pedig az arcomra vezette és vészesen közel hajolt hozzám. Meg fog állni a szívem.

- Mondd ki - suttogta, lehelete ajkaimnak csapódott. Jellegzetes illata bekúszott az orromba, teljesen elbódítva az elmémet.

- Inkább egyszerre, ez így zavarbaejtő - hunytam be szemeimet.

- Rendben. 3, 2, 1 - számolt vissza, egyre közeledve hozzám.

- Szeretlek - mondtuk ki tökéletes szinkronban, majd száját megereztem az enyémen. Egy tökéletes csók, egy tökéletes pillanatban. A bor ízének ellenére a csók édesebb volt, mint a legjobb csokoládé. Ez lesz a legszebb emlékem a táborból, meg úgy egész életemből.

Mikor elvált tőlem, rögtön hiányérzetem támadt. Olyan tökéletesen illeszkedtek egymáshoz az ajkaink, hogy bűn vot szét választani őket. Mark hirtelen hátra dőlt magával rántva engem is. A fejem a mellkasán pihent, míg ő átkarolta vállamat, így néztük a fejünk felett elterülő égboltot. Egyszer csak elhaladt felettünk egy hullócsillag, mire azt kivántam, hogy ez a pillanat soha ne érjen véget.

- Hé Doori, lehet egy kérdésem? - ült föl hirtelen, majd szemeimbe nézett mikor én is megtettem ugyanezt.

- Persze - mosolyodtam el.

- Lennél a barátnőm? - kérdezte egy olyan gyönyörű mosoly kíséretében, hogy hirtelen megint kedvem volt elolvadni.

- Igen - karoltam át a nyakát és most én voltam az aki megcsókólta őt.

Ezután még rengetegszer csókoltuk meg egymást, egymás szájának minden zugát felfedezve. Azt hiszem ez volt az eddigi életem legszebb estéje és tudom, hogy Mark mellett még több ilyenben lesz részem.

Dance Language

Anyukám mindig azt mondta, hogy a tánc választott engem, nem pedig én őt. Ez lényegében érthető is, már pár hónapos pólyásként, mikor még járni sem tudtam, ha zenét hallottam egyből elkezdtem rúg-kapálni, nevetésemmel igazolva, hogy élvezem azt. Mikor a csúszás-mászást felváltotta az ide-oda szaladgálás, akár zene nélkül is táncikálásba kezdtem, akárhol is jártam. A nőverem nyolc évesen úgy döntött megpróbálja a balettot, így hát beiratkozott egy tanfolyamra, amit olyan keményen vett, hogy otthon sem volt rest gyakorolni, én az akkori négy éves fejemmel lenyűgözőnek tartottam mindent, amit csinált, így hát mindig a háttérből utánoztam a mozdulatait, egyszer viszont rajta kapott, utána pedig már mindig vele együtt csináltam mindent, azt hiszem ennek köszönhetem a hajlékonyságomat. Egy évvel később anya úgy döntött, hogy elég nagy vagyok már ahhoz, hogy tánciskolába járhassak ezért beíratott egybe. Az elején megijedtem, hogy milyen sokan is vannak ott, annyira zavarban voltam, hogy folyamatosan elrontottam, amit a tanár mondott, de ő csak mosolyogva segített és elmagyarázta mi volt rossz. Lassan kezdtem feloldódni és végül nem maradt más csak a zene meg a tánc, ezek után minden hibátlanul ment. Hamar felkerültem a haladók közé, versenyekre jártam és sorban hordtam haza az aranyérmeket, amivel büszkévé tettem a szüleimet.

 Mikor betöltöttem a 15-öt, anyáék úgy döntöttek, hogy Koreába költözünk. Ők jól beszélték a nyelvet, hisz kellett a munkájukhoz, a nővéremnek sem volt gondja vele, hiszen rajongott a k-poppért, így a koreai is elsajátította, csak hogy jobban érthesse őket. Engem azonban nem hozott lázba a költözés, nem ismertem a kultúrát, a nyelvet, igaz pár mondatot elbírtam makogni, amiket megjegyeztem a családomtól, de itt kifulladt a tudásom, ha ezek nem lennének elegek, ráadásul a barátaimat is ott kellett hagynom. Lehet, hogy szociális típus vagyok, de ha nem ismerem a nyelvet nehéz barátkozni. A továbbtanulásom helyét is Szöulban kellett keresnem, bár kissé tanácstalan voltam ezzel kapcsolatban, azonban apáék döntöttek helyettem. Benyújtották a jelentkezésemet, az egyik legjobb táncművészeti suliba, ahova én azt gondoltam, úgysem tudnék bejutni, de csodák csodájára mégis felvettek.

 Középiskolás éveim alatt, a kezdeti nehézségek ellenére, hamar szereztem barátokat. Legjobb barátom egy Chittaphon nevű thai srác lett, ám mivel a neve elég nehéz a koreaiaknak, így a beceneve csak simán Ten. Viccesen kezdődött a barátságunk. Már a második évemet tapostam, az iskola pedig kitalálta, hogy a gólyák tánctáborában nekünk kell segédkeznünk, minden elsőshöz beosztottak egy másodikost, ezek után a kiszabott feladatok megoldása közös munka volt. A párkiválasztás névhúzással történt, az elsőéveseknek egy dobozból kellett húzniuk, majd pedig meg kellett keresniük a fecni szereplő név tulajdonosát. A pártalan diákok, ahogy a húzható nevek is, kezdtek elfogyni, mindenhol nevetgélő, vagy kínosan egymás mellett ácsorgó párokat lehetett látni, az én szemem mégis egy egyedül ácsorgó srácon akadt meg. Ott állt a tömeg közepén és nagyon koncentrált a kezében tartott papírjára, nem tudtam eldönteni, hogy simán gyengén látó, így nem látja vagy csak szimplán nem tudja kiolvasni a nevet, szóval úgy gondoltam én leszek a megváltó és segítek neki. Igen ám, viszont annyira koncentrált, hogy mikor hozzászóltam, kizökkentettem a nyugalmából és ijedtségében olyat ugrott, hogy sikeresen lefejelte az arcomat, ezzel betörve az orromat. Elmotyogott pár furcsa, számomra ismeretlen szót, majd csuklómat megragadva elrángatott az orvosiba, ahol az orrom ellátása közben kiderült, hogy én vagyok a párja, csak mivel thai lévén neki nem volt olyan jó a koreaija, nem igazán tudta kiszenvedni a nevemet, főleg hogy az japán és jó hosszú, de azért ő sem panaszkodhat. Ezek után egész hamar megtaláltuk a közös hangot és a feladatokban is nagy sikereket arattunk, ráadásul a tánctudása egyenesen lenyűgöző volt. Ezentúl az iskolában is mindig együtt lógtunk, táncoltunk, készültünk versenyekre és nyertük meg azokat, valamint lett egy közös álmunk is, hogy alapítsunk egy tánciskolát.

 Jelenleg itt állok egy diákomra várva, egy felújított épület, fényes tánctermében, amit a sajátunknak mondhatunk. Nem volt könnyű eljutni idáig, de sok segítséggel, egy kis anyagi támogatással és kemény munkával elértük azt, ami a szívünk vágya volt. Legnagyobb segítséget, Ten barátjától kaptuk, Taeyongtól. A srác helyes volt és kedves, valamint eléggé híres is. Akkor találkoztunk vele először, amikor egy versenyre mentünk, ő volt az egyik zsűritag, Tennek pedig be nem állt a szája a róla való áradozástól. Mint kiderült, Taeyong volt a kedvenc táncosa és az ő hatására jött Koreába tanulni és bár azt hittem a nagy rajongási láz és izgalom miatt el fogja rontani, szerencsére hibátlanul végig csinálta, ezzel bezsebelve az első helyet. A verseny utáni afterpartyn kicsit talán többet is ittunk a kelleténél, így történt tehát, hogy félrészeg barátom egyenesen a híres Lee Taeyong karjaiba zuhant az emeleti lépcsőröl lefelé jövet és ha ez nem lenne elég sikerül pont úgy esnie, hogy ajkaik művészien találkozzanak egymással. Azt hiszem még életemben nem láttam olyan vörösnek és zavartnak, mint miután eltávolodott az idősebbtől, sűrű hajlongások és bocsánatkérések közben leszaladt a lépcsőn és bevegyült a tömegbe. Mindketten csak pislogtunk utána, majd Taeyong felém fordult és egy elragadó mosollyal elkérte legjobb barátom számát. Tennek direkt nem szóltam a dologról, így aztán nem kicsit lepődött meg és jött zavarba teljesen, mikor a másik felhívta. Egy épp kéz-láb mondatot nem bírt dadogás nélkül kinyögni, de végül sikerült megbeszélniük egy találkozót, amiből az első randijuk lett. Azt követte még sok másik, míg végül egy szépséges hétfő reggelen legjobb barátom egy elbűvölően gyönyörű mosollyal közölte, hogy végre hivatalosan is együtt vannak. Örültem, hogy ennyire boldog, ennek köszönhetően pedig valahogy táncban is még dinamikusabb lett és sokat is fejlődött barátja különóráinak hála.

 Egyetemi éveinket is együtt töltöttük, munkahelyet viszont máshol találtunk magunknak, ez miatt pedig kevesebbet is találkoztunk, barátságunk mégis töretlen maradt és közösen gyűjtöttük a pénzt, hogy elérhessük álmunk beteljesedését. Mikor már majdhogynem meg volt az elegendő összegünk, úgy döntöttünk neki állunk egy olyan helyet keresni, amit megvehetnénk az iskolánk színhelyének. Nehezebb volt ilyet találni mint gondoltuk, de itt jött képbe Taeyong. A kapcsolatainak és a hírnevének hála talált nekünk egy tökéletesen megfelelő helyet, ami kicsit drága volt, de szüleink úgy gondolták, hogy ha már ennyit küzdöttünk segítenek nekünk, így kipótolták az összeget, hogy meg tudjuk vásárolni az épületet és még a berendezésre is maradt elég pénzünk. Az álmunk végre megvalósult. Taeyong is beszállt mellénk, mint tanár, így három szinten tudtunk tanítani egyszerre. Indult egy kezdő, ami az én reszortom volt, egy közép-haladó, ami Tené és egy profi szintű osztályunk, amit Taeyong vezetett. Igaz, az elején nem voltak olyan sokan, de hamar népszerűvé váltunk a jó árarány, valamint a pozitív vélemények miatt. Minden kurzusra egyre többen jelentkeztek így végül páran a profik közül is beálltak segédkezni tanárnak.

 Egy kopogás, majd az ajtó nyitódása és csukódása szakított ki a nosztalgiából.

 - Elnézést a késésért - hajolt meg előttem a diákom, akire vártam. Már tíz perce itt kellett volna lennie.

 - Semmi gond - mosolyodtam el, majd intettem neki hogy pakoljon le, aztán jöjjön ide. A srác, Sicheng, egy kínai cserediák volt az egyetemünkön, aki úgy döntött, hogy itt léte alatt ne unatkozzon, beiratkozott hozzánk. A koreai sajnos nem nagyon ment neki, de egész ügyes táncos volt, ezért is gondoltam úgy, hogy egy két külön órát adok neki. Megtanítom, hogyan fejezze ki a gondolatait a táncon, illetve a mozgáson keresztül.

 Miután lepakolt oda sétált mellém, nehezen bár de elmagyaráztam neki, hogy mit is fogunk csinálni. Én mondok neki egy érzést és neki azt ki kell fejeznie a testével. Mikor végre megértette elkezdtünk bemelegíteni, majd egy-két órai koreó ismétlése után neki is álltunk a feladatnak.

 - Hm, elsőnek legyen valami könnyű. Mondjuk, legyen a düh - egy kis gondolkodás után, beállt egy pózba, majd abból energikus és indulatos mozgással csinált pár mozdulatot a végén pedig dobbantott egy nagyot. Érezni lehetett az indulatot a mozdulataiban, remekül átadta az érzést.

 - Nagyon jó, most legyen a szomorúság - ehhez gondolkodnia sem kellett, egyből lassú, kecses mozdulatokat csinált, amiből egyszerűen áradt az érzés, nem tudom, hogy ez csak ilyen jól megy neki, vagy valóban szomorú, de az biztos, hogy ebben az érzelemben profi. Valahogy a nővérem egyik balett előadása jutott eszembe, ami egy lány keserves életéről szólt.

 - Huh, ez valami elképesztő, nagyon szép a mozgásod, remekül átadtad az érzést. - mosolyogtam rá.

 - Köszönöm - viszonozta a gesztust.

 - Bár nem volt hosszú az óra, itt most fejezzük be, majd legközelebb folytatjuk, mert Tennek kell a terem. Van kedved eljönni velem kajálni? Kicsit meg akarlak ismerni, hogy jobban rátudjunk hangolódni az órákra - mondtam neki, igaz pár szót el kellett ismételnem és jobban körül írni, de végül csak megértette.

 - Persze nagyon szívesen - bólogatott majd már szedte is össze a cuccát. Gyors átöltözés után már az épület előtt álltunk, azon vacillálva hogyan is menjünk.

 - Válassz te - mondta.

 - Hm, a szusit szereted? - kérdeztem felé fordulva.

 - Persze.

 - Akkor menjünk szusizni - lelkesedtem fel és már indultunk is. Egyből tudtam melyik étterembe is szeretnék menni. Mióta ideköltöztünk ez volt a kedvenc helyem, sokszor jártam ide, igaz hogy már nagyon rég volt hogy idejöttünk, de japán származásom lévén a szusit sosem tudnám megunni. A hely barátságos volt, nem volt túl nagy, igaz két emeletes volt, de maga az alapterület kicsi. A fa padló, a fekete, helyenként képekkel díszített falak, a hozzá tartozó gyér lámpa fények az asztaloknál, a barátságos dolgozók és az ízletes ételek varázslatossá tették a helyet. Mivel egy eldugott részen volt nem sokat látogatták, mégis ha valaki rátalált abból biztosan visszajáró vendég lett. Most sem voltak sokan, mikor beléptünk az épületbe, az ajtó felé szerelt szélcsengő, halk csilingeléssel jelezte, hogy megérkeztünk. Egy fekete hajú, alacsony, kimonós lány jött köszönteni minket.

 - Jó estét! Miben segíthetek? - mosolygott kedvesen, szemei vonallá préselődtek, a mosolya gyönyörű volt, ha nem az ellenkező nem vonzana, biztosan bepróbálkoztam volna nála.

 - Asztalt szeretnék két főre - a lány bólintott, majd egy eldugottabb kis boxhoz kísért minket és egy meghajolás kíséretében elment. Sicheng ámuldozva nézte a helyet. Pont olyan volt mint Ten, mikor először idejöttünk kajálni. Engem nem nyűgözött le annyira, hiszen nekem már megszokott volt az ilyen hely. Miután leültünk az asztalra helyezett étlapokat kezdtük vizsgálni. Nagy választék volt, nem csak szusi, de sok más hagyományos japán étel is szerepelt rajtuk. Az árak sem verdesték a plafont, szóval ideális hely volt ez egy péntek esti vacsorához. A velem szemben ülő fiú elég tanácstalannak tűnt, ahogy a kezében lévő lapokat olvasgatta, vagy legalábbis próbálta. Lerakta az étlapot, majd tekintetét rám vezette.

 - Nem ajánlanál inkább te valamit, nem igazán tudom elolvasni, ami le van írva - mosolygott egy kissé kínosan.

 - De szívesen, ha valami olyat szeretnél enni ami laktat, akkor a katsudont ajánlom, az rizs, a tetején sült sertés bordával, zöldségekkel és tojással, valamint ehhez előételnek még ajánlom a miso levest. Ha valami könnyebbet szeretnél, akkor mindenképpen szusi vagy nigiri, van belőle minden fajta belőlük, szóval szabadon választhatsz, hogy milyet szeretnél - magyaráztam lassan, hogy mindenképp megértse.

 - Azt hiszem maradok annál a miso - katsudon párosításnál, az nagyon jól hangzik - csillantak fel a szemei. Van egy olyan érzésem, hogy őt a kajával nagyon boldoggá lehet tenni.

 - Sikerült már választaniuk? - lépett hozzánk újból a lány, udvariasan felénk intézve kérdését.

 - Igen, két miso levest és két tál katsudont szeretnénk.

 - Inni hozhatok valamit? - tette fel az ilyenkor kötelező kérdést, amit egy pincérnek mindig fel kell tennie.

 - Én egy mentás limonádét szeretnék. Sicheng? - néztem az említett felé.

 - Én pedig ásványvizet - mosolygott a lányra, aki ezt viszonozva meghajolt, majd távozott is.

 - Hívj inkább Winwinnek, azt jobban szeretem, a barátaim is mindig így hívtak otthon. - kért kedvesen

 - Oké, de miért pont Winwin?

 - Még az ex-barátom kezdett el így szólítani, mert mindig nyertem a fogadásainkban és a versenyeken, majd rám ragadt és mindenki azt kezdte el használni és mivel jóban maradtunk a szakítás után, ezért nem is esik nehezemre használni ezt a nevet. - mosolygott nosztalgikusan. Biztos szép emlékei fűződnek a sráchoz, legalábbis a mosolya és a hanglejtése erre enged következtetni.

 - Akkor sokat jelenthet neked a név, nekem miért nincsenek ilyen szép emlékeim? Eddig egy barátom volt csak, de ő is elhagyott más miatt, azt hiszem az ilyen dolgok nem járnak mindenkinek - nevettem fel kínosan.

 - Oh, sajnálom, vagy nem tudom mit mondhatnék - vakarta meg a tarkóját.

 - Ugyan, nem kell semmit, az már régen volt, most élem a szinglik nagyszerű életét - végszóra pedig megérkezett az étel, aminek neki is láttunk. Evés közben beszélgettünk minden féléről, ami eszünkbe jutott és kiderült, hogy egész sok közös van bennünk.

 - Egyébként, hogy sikerült ilyen szépen átadni a szomorúság érzését a táncban, azért ez annyira nem egyszerű - tettem fel a kérdést, ami leginkább érdekelt.

 - Hát, mikor ezt kell kifejeznem, mindig Kínára és az ottani barátaimra gondolok, ez honvágyat ébreszt bennem és így könnyen jön az érzés - húzta el a száját.

 - Figyelj, ezt valószínűleg sokáig érezni fogod, de mindig lesznek barátaid, akik segíteni fognak, ha lent érzed magad. Legalábbis hozzám bármikor jöhetsz - mosolyogtam rá biztatóan. Kissé elvörösödött, de az ő szája sarka is felfelé görbült. A vacsora további része nagyon kellemesen telt, sokat beszélgettünk még, majd egészen hazáig kísértem.

 Azt az estét követően nagyon közel kerültünk egymáshoz, már az egyetemen is sokat lógtunk együtt, többször eljártunk kajálni és több külön órát is tartottunk. Ezzel viszont egyetlen egy baj volt, Kezdtem jobban megkedvelni a kelleténél, annyira aranyos és elbűvölő személyiség volt, hogy egyszerűen nem bírtam rá csak sima barátként tekinteni. Édesnek találtam, ahogy beszélt, amikor kinyújtotta a nyelvét, mikor erősen gondolkodott egy szón, édesnek találtam amikor egyik délután a vállamra dőlve aludt el a teremben és képes voltam egy egész órán át mozdulatlanul ülni, csak hogy fel ne kelljen. Szépnek találtam az apró szemeit, a gyönyörű mosolyát és a hegyes füleit, ami elképesztően aranyossá varázsolták a kinézetét. Barátokat is sikerült szereznie, akik végül a közös barátaink lettek. A sors fintora, hogy egyik legjobb barátját ugyanúgy szerencsétlenül találta meg, mint én. Éppen az egyetem menzáján ültünk, csendben fogyasztva az ebédünket, amikor is kivágódott az ebédlő ajtaja, amin egy srác száguldott be, nem sokkal követve őt pedig egy lány, valószínűleg a fiú menekült előle, majd pont mikor mellettünk haladtak el, a csaj a hátára ugrott ezzel pedig gyönyörűen neki esve az asztalunknak, a fiú feje pedig pont Winwin ebédjében landolt. Alig győztek bocsánatot kérni, de mi csak nevettünk az incidensen. Így ismertük meg a Kanadából érkezett Markot és a barátnőjét Doorit. Egy jó kis baráti csapat kovácsolódott belőlünk, Tenékkel kiegészülve és elneveztük magunkat Foreign Squadnak, mivel mindegyikőnk más-más országból érkezett.

 Most pedig itt vagyunk megint egy külön órán és azt hiszem nem bírom tovább.

 - Hé, Win, emlékszel még arra amit az első különórán csináltunk? - tettem fel neki a kérdést ártatlanul.

 - Persze, az érzelem kifejezős tánc volt ugye? - kérdezte, most már sokkal magabiztosabban beszélve a nyelvet. Rengeteget fejlődött ebben a másfél hónapban mióta barátok lettünk. Ebben sokat segíthetett az is, hogy megpróbáltam én is a lehető legtöbbet segíteni a tanulásban és új kifejezések megismerésében.

 - Aham, mit szólnál, ha újra csinálnánk egy-két olyat?

 - Benne vagyok - lelkesedett fel, majd beállt a tükör elé. - Mi lesz az első?

 - Szerelem - válaszoltam a tükrön keresztül a szemébe válaszolva. Teljesen elvörösödött majd elfordította fejét, hogy még véletlenül se tudjak a szemébe nézni.

 - A-azt nem tudom, hogyan tudnám mozdulatokban kifejezni - dadogta, és szerintem barátságunk alatt most volt a legnagyobb zavarban mellettem, pedig őt amúgy nem volt nehéz zavarba hozni.

 - Akkor segítek - álltam vigyorogva a hát mögé, majd bal kezemet felvezettem az oldalán és átkaroltam őt, a másik kezemmel pedig megfogtam az ő jobb kezét. Lassan kezdtem ringatni a csípőmet, vezetve az ő mozgását, majd egy hullámot követően szembe fordítottam magammal megfogva a derekát mélyen a szemébe nézve.

 - Szeretlek - suttogtam neki. Bár meg akartam csókolni, de úgy döntöttem, hogy amíg nem tudom a választ nem fogom megtenni.

 - Azt hiszem én is - suttogott vissza teljes extázisban.

 - Csak hiszed? - vontam fel egyik szemöldökömet.

 - Nem, tudom, hogy szeretlek - mosolyodott el, nekem pedig ez bőven elég volt, egy mozdulattal tapasztottam össze ajkainkat. Életem egyik legszebb csókja volt az. Benne volt minden, a szerelmünk, az elfojtott vágy, a törődés és a mértéktelen hála. Tudtam, hogy ezentúl biztosan az enyém és hogy nem választhat minket szét semmi és ha a szavak már nem jönnek a tánc mindig ott lesz, hogy kifejezhessük mennyire is szeretjük egymást.

Whispers in the dark {KaiSoo} (+18)

 Egy átlagos kedd reggelén, egy barna hajú férfi kezdett ébredezni, a nap sugarak, meleg simogatásának hatására. Nyitogatni kezdte szemeit és sűrűn pislogott, hogy az álom távozzon belőlük. Óvatos mozdulatokkal kezdet feltápászkodni és lassan, a körülötte lévő dolgokat érintve, kibotorkált a konyhába, ahol legjobb barátja és egyben lakótársa, az illatok szerint, kávét és reggelit csinált maguknak. Amint meglátta a falba kapaszkodó férfit, egyből elmosolyodott.
 Bár barátja vak volt, próbált önálló maradni. A balesetben, melyben szülei életüket vesztették, megsérült a látása, talán örök feketeségre ítélve őt. Azt amit, addig a napig láthatott, már csak ujjaival tapinthatta, de egy idő után, ez is megfelelt neki. Igaz, miután a kórházból kiengedték, egy darabig depresszióban szenvedett és ki sem akart mozdulni a szobájából, de legjobb barátja, Byun Baekhyun, aki olyan lett számára, mint a bátyja, segített neki kilábalni ebből az állapotból.
 Do Kyungsoo mindig is imádott zongorázni, ám a balesetét követően elvesztette a hitét, hogy a hangszeren valaha is játszani fog még, de segítséggel leküzdötte ezt az akadályt. Megelégedett a hideg billentyűk érintésével, és a lágy dallamok hallgatásával, amiket ő maga csalt ki a fekete-fehér hangszerből. Mikor játszott, a képzelete szárnyalt, egy új világot megjelenítve előtte, amit más nem láthatott, csak is ő. Sokszor gyönyörű ének hangja is társult, a gyengéd, néha erősebb dallamokhoz. Barátja, a fiú tudta nélkül vette fel, ahogy játszik és töltötte fel az internetre. Mindig elbűvölve figyelte, ahogy játszik és úgy gondolta, ezt másoknak is látniuk kell. A videó alatt leírta, mi is történt a fiúval, és min ment keresztül, hogy újra játszhasson. Rengetegen tekintették meg a videót, így Kyungsoo, a tudta nélkül vált híressé, amit egy szép nyári délelőtt, Baekhyun vigyorogva osztott meg vele. Az akkor még fekete hajú fiatal, először dühös lett, majd érdeklődve hallgatta, amit barátja mesélt neki, az olvasott kommentekről. Ezután, a Byun fiú hosszas kérlelése és könyörgése után, még több videót töltöttek fel, ami egyre híresebbé tette, a vak ifjút. Hónapokkal később, egy telefon hívást kaptak, miszerint egy újság szerkesztője interjút szeretne készíteni, az egyre népszerűbb  zongoristával. Kyungsoo habozott és nem szerette volna elfogadni az ajánlatot, de végül megtette, ismételten csak kérlelésre.
 Az interjút elkészítették és így az akkor már kissé férfiasabb arcú fiú, az újság címlapján kapott helyett. Nem sokkal később, Soo telefonja újra megcsörrent, de most nem egy szerkesztő hívta, hanem egy iskola igazgatója. Megszerette volna kérni, hogy tartson egy előadást az iskolában arról, hogyan tudnak megküzdeni a céljaikért, és hogy ne bántsák, a fogyatékkal élőket,illetve a súlyos sérülést szenvedőket, akiken meg is látszik a szerencsétlenség nyoma. Örömmel elfogadta az ajánlatot, hiszen mindig is szerette a gyerekeket, és örült, hogy valami jót cselekedhet, ezzel az előadással.
 Sokat készült rá, és végül nem is vallott kudarcot. A gyerekek érdeklődve hallgatták végig, a vak fiú történetét, ugyanis Kyungsoo olyan bájjal és érdekesen mesélte, hogy arra nem lehetett azt mondani; unalmas. Ezt követően, több iskolából és gyerekekkel foglalkozó intézményből kapott felkéréseket, hogy előadást tartson, mindenhol ugyan ilyen sikereket elérve. Baekhyun is mindenben mellette volt, mert egy legjobb barátnak ez a dolga. Kitartani a másik mellett és segíteni neki, ha támaszra van szüksége.
 A baleset Kyungsoo huszonötödik életévében történt. Két hónap kellett neki, hogy felépüljön az egyéb sérüléseiből, fél év, hogy kigyógyuljon a depresszióból és újra zongorához üljön, újabb fél év, hogy vakon is játszani tudjon, tíz hónap, hogy híressé váljon, a maga sajátos módján, akaratán kívül, és egy év, míg gyerekekkel foglalkozott.
 Ilyen volt, annak a reggelnek a folytatása is, azzal a különbséggel, hogy Kyungsoot megkérték, dolgozzon egy speciális iskolában és segítsen a vak gyerekeknek. Először, oda is csak előadást tartani ment, ám a gyerekek nagyon megszerettek hasonló helyzetben lévő előadójukat, így az igazgató kérésére, elvállalta, hogy dolgozzon ott és beszélgessen, foglalkozzon a gyerekekkel.
 Egy fiatal férfi segítette őt aznap, aki nagyon kedvesen bánt vele, de még csak, nem is nézett rá sajnálkozva, bár ezt Kyungsoo nem láthatta.

 Akkor találkozott először Kim Jonginnal.

***

 A reggelijük elfogyasztása után, Baekhyun elkísérte, a lassan harmincas éveibe lépő férfit, akin meg sem látszódott, hogy ennyire idős lenne, bár azért voltak árulkodó jelek. Az apró, szinte alig látható ráncok szemeinél, vagy kezein. Ettől függetlenül a kisfiús báj, mellyel mindig is rendelkezett, ugyanúgy helyet foglalt arcán. A nagy, mélybarna szemei, és szív alakú ajkai tökéletes összképet alkottak, pisze orrával és halovány bőrével. Látásának elvesztése révén, a divattal nem foglalkozott, amúgy is mindig Baekhyun felelt az öltözködéséért, így ez a baleset után sem változott.
 Miután megérkeztek az iskolához, a két férfi karöltve indult meg az igazgató irodájának ajtaja felé, hogy a barna hajú fiú, biztosan jó kezekben legyen, és a szőke hajú nyugodtan hagyhassa ott barátját. Pár perc múlva, már a barnára mázolt falapon, koppant az idősebbik keze. Megvárták, míg engedélyt kapnak a belépésre, miután ez megtörtént, be is nyitottak. A világos iroda közepén egy hatalmas, barna, fa íróasztal ácsorgott, előtte egy kicsi üvegasztal, a két szélén pedig, fekete bőrkanapék voltak. Az egyik sarokban egy nagyobb szekrény állt, tele könyvekkel és iratokkal. Itt-ott növényeket is lehetett látni, amivel barátságosabb hatást kölcsönöztek, a nem túlzottan nagy irodának. A faasztal mögött, egy kissé pufókabb, hatvanas éveiben járó úr foglalt helyet, gyengéd mosollyal az arcán. Az egyik kanapén, pedig egy kreolbőrű fiatal férfi, aki, amint megszólalt, hogy köszönjön, Kyungsooban a felismerés lángját lobbantotta be. A kellemes hang, ami most is lágyan simogatta dobhártyáját, Kim Jonginhoz tartozott, aki a múltkor is segített neki. Az imént belépettek is helyet foglaltak, majd megbeszélték a dolgokat, és hogy mit kell csinálnia Soonak. Az is kiderült, hogy Jongin fogja őt segíteni, aminek mind ketten kifejezetten örültek, mert a szimpatizálás már a legelején meg volt köztük.

 A barna hajú férfi, nagyon élvezte a munkáját, és Jong társaságát is. Pár hónap alatt nagyon jó barátságot kötöttek, már iskolán kívül is találkoztak, és fontosabb dolgokat is megosztottak egymással. Az idősebb elmondta, hogy milyen élete volt a baleset előtt, mesélt a szüleiről, a gyerekkoráról.A fiatalabb is elmesélte, milyen a kapcsolata az édesanyjával, ugyanis az édesapja a rákkal való hosszú küzdelem után, végül feladta a harcot és eltávozott az élők sorából. Végül Kyung, azt is megtudhatta, hogy a fiú, miért pont a gyerekekkel való foglalkozást választotta.
 Kim Jongin, egy tiszta szívű, gyermeteg férfi volt, és ez az idősebbnek nagyon tetszett, csak azt nem tudta, miért ver olyan gyorsan a szíve.
 A barna hajú, egyre furábban kezdte érezni magát, a fiatalabb közelében, de nem tudott rájönni, hogy miért.

 Már december volt, mikor egy este vacsora közben szót ejtett Baekhyunnak a furcsa érzéseiről és a teste reakciójáról, hogy mit érez, amikor munkatársával tölti idejét.
 - Tudod Kyungoo, ezt hívják szerelemnek. A szíved kiugrik a helyéről, amikor a hangját vagy a nevét hallod, mikor az illatát érzed, és mindenről ő jut eszedbe. Zavarba jössz a közelségétől, és élvezed, ha egy picit is érintkezik a bőrötök, egy kisebb felülete. Melegséggel és biztonság érzettel tölt el ha megölel, vagy hozzád intézi szavait. És te ezeket érzed Jongin közelében, igaz?- a megszeppent fiú csak bólintott, legjobb barátja szavaira.
 - Bár most kezdődik a tél, hozzád elérkezett, a tavasz.- mondta Baek, lágyan mosolyogva. Örült ennek, mert úgy érezte, hogy a fiú érzései nem viszonzatlanok, hiszen Baekhyun látott, és látta azt a csillogást Jongin szemeiben, amikor az Kyungsoora nézett. A nagy szemű elgondolkozott a dolgokon, azzal már tisztában volt, hogy egyik nem sincs hátrányban nála, de még soha nem volt kapcsolata hímneművel. Volt már barátnője, és szűz sem volt már, de ezeket nem lehet egy meleg kapcsolathoz viszonyítani. Van ami megegyezik, de sok különbség is van, a két kapcsolat között.

 Akkor jött rá, hogy visszavonhatatlanul szerelmes lett.

***

 Január volt már, és közeledett a két férfi születésnapja, amit mindössze két nap választotta el egymástól, ezért úgy döntöttek közösen tarják, a kettő között, vagyis tizenharmadikán, az idősebb lakásán. Ez volt az első alkalom, hogy a fiatalabb, a barna hajú lakására ment.
 Kyungsoo főzni szeretett volna valamit az estére, de látásának hiánya révén ezt nem tudta megvalósítani. Legalábbis nem egyedül. Elmondta Baekhyunnak, mit szeretne, aki készségesen felajánlotta a segítségét mindenben. A baleset óta a Do fiú most állt először a tűzhelyhez, pedig szeretett főzni. Végül sikeresen elkészültek az étellel, Baek pedig, gyönyörűen megterítette az asztalt és a lakást is kitakarította. Mindennél jobban szerette volna, ha barátja boldog lenne.
 A következő lépése, pedig Soo, kicsínosítása volt. Egy szűkebb fehér nadrágot, és egy hófehér inget aggatott rá, szemeit egy kicsit kihúzta, bár sokat kellet szenvednie, hogy a nála fiatalabb megengedje neki ezt, és még selymes haját is beállította, végül pedig végignézett az eredményen. Meg volt elégedve a látvánnyal és saját magával is, amiért ilyenné varázsolta legjobb barátját. Önelégült gondolkodását, a csengő hangja zavarta meg. Megfogta a megszeppent fiú csuklóját és az ajtó felé indult vele. Gyorsan magára kapta a cipőjét megfogta a kabátját és ajtót nyitott, a fekete csőfarmerbe, fehér ingbe és fekete szövetkabátba bújtatott Jonginnak, akinek fekete haja, most lazán hullott gyönyörű szemeibe. A szőke hajú gyorsan elköszönt, majd már csukta is be maga mögött az ajtót. A magukra hagyott fiúk, öleléssel köszöntötték egymást, majd a konyhába indultak, ahol a vacsora már tálalva volt. Leültek, az asztalhoz, miközben folyamatosan beszélgettek, majd hozzá láttak az evéshez.
 - Remélem, nem annyira szörnyű.- mondta szégyenlősen az idősebb.
 - Nem, nagyon finom. Miért lenne szörnyű?- kérdezte Jong, két falat között.
 - Hát, mert én csináltam, bár Baek segített, egyedül nem is ment volna.- vakarta meg tarkóját zavarában.
 - Ezt, tényleg te csináltad?- hitetlenkedett a fekete hajú.
 - I-igen.- jött egyre jobban zavarba a másik.
 - Tényleg nagyon finom lett. Ügyes vagy.- mosolygott a fiatalabb, majd szavait tetézte, azzal, hogy gyengéden végig simított a vak férfi, pirosas orcáján. Ezután a vacsora kellemes csöndben folytatódott. Étkezés után, azt tervezték, hogy elmennek sétálni, így magukra kapták a kabátjukat, és elindultak a város fényei által megvilágított sötét éjszakába.
 Egy hosszú séta után, a tengerparthoz érkeztek, ahol folytatták útjukat, egymásba karolva. Halkan beszélgettek, nevetgéltek.
 -Újra látni akarok.- mondta szomorúan Kyungsoo.
 - Miért gondolod így hirtelen?- kérdezte érdeklődve a magasabb, miközben megálltak.
 - Mert, akkor láthatnálak. A balesetemet követően sokszor megfordult, már a fejemben, hogy milyen jó is lenne újra látni, de mióta téged ismerlek, ez többször az eszembe jutott, mint eddig. Nem gondoltam, hogy így fogok érezni, de... Szeretlek, Jongin.- folytak végig forró könnyei, az alacsonyabb hideg arcán. A kreol bőrű férfi, először lefagyva állt a könnyező fiú előtt, majd egy szelíd mosolyra húzta, telt ajkait.
 - Én is szeretlek Kyungsoo.- mondta, majd gyengéden megfogta, az idősebb kezeit.
 - M-most, mit csinálsz?- kérdezte a nagy szemű, miután túljutott a viszonzott vallomás okozta sokkon.
 - Megmutatom az arcomat.- mondta mosolyogva és Kyunsoo kezeit, a saját arcára helyezte. Megfogta a vak fiú mutatóujját, és végighúzta azt, először az orrán, arcélén, homlokán, lehunyt szemein, és legvégül pedig ajkain. Elemelte a kezét, a másik fiúéról, aki folytatta arcának, ujjaival való felfedezését, ám a telt ajkakon tovább időztek el a kelleténél. Jongin finoman megfogta a kíváncsi kezeket, majd összekulcsolta ujjaikat. Soo megszeppenve nézett maga elé.
 - Bocsánat, én- - de, nem tudta befejezni a mondatot, mert egy édes csókkal belé fojtották a további szavakat. Ott álltak a havas tengerparton, összekulcsolt kezekkel, egymás ajkait kóstolgatva. Mindkettejük fejében az járt, hogy ez életük legjobb csókja, és egyben legszebb is, ugyanis miközben egymással voltak elfoglalva, hófehér pelyhek kezdtek potyogni az égből, fehérre mázolva, a két férfi haját és a meseszép tájat.

Akkor vallottak szerelmet egymásnak, és akkor csókolták meg egymást először.

***

 Eltelt újabb három, vidám hónap a két férfi számára, ezért úgy gondolták, hogy magasabb szintre emelik a kapcsolatukat; összeköltöznek. Kyungsoo először nem tudta, hogy mondja el Baekhyunnak, az összeköltözős tervet, így próbálta minél tovább halogatni a dolgokat. Ám Baek sem volt hülye, látta barátján, hogy valami zavarja ezért, egyik délután mikor a kanapén ücsörögtek, rá is kérdezett.
 - Mi a baj Kyungsoo? És meg se próbáld azt mondani, hogy semmi, ugyanis látom rajtad, hogy van valami.
 - Nem, tényleg van valami. Tudod, Jonginnal beszélgettünk a napokban és...- hagyta félbe mondatát, a nagy szemű.
 - És?- kérdezett vissza a másik, bár volt egy sejtése, hogy mire is akar kilyukadni barátja.
 - Azon, gondolkodtunk, hogy ideje lenne egy új szintre emelnünk a kapcsolatunk, és ö-összeköltözni.- mondta félénken. De Byun csak elmosolyodott, amit a másik nem láthatott és megsimogatta barátja hátát.
 - Szóval azt szeretnéd, hogy elköltözzek?- kérdezte szórakozottan, de ügyelt rá, hogy barátja ne vegye észre, hangjában a játékosságot.
 - Nem, dehogyis! Nem szeretném, ha elköltöznél, viszont szeretnék Jonginnal, együtt élni. Mit csináljak?- vált kétségbeesetté a hangja.
 - Ne aggódj, nem sértődök meg,azért, mert ki kell költöznöm, már fel voltam rá készülve, azóta, hogy Jonginnal összejöttetek.
 - Tényleg?
 - Igen, tényleg. Beszéltem erről Chanyeollal, és ő nagyon szívesen felajánlotta, hogy költözzek oda hozzá, ha eljönne ez a pillanat.-  mondta lágyan. Ő már majdnem egy éve együtt volt Chanyeollal, így nekik sem okozott, túlságosan nagy gondot, az együttélés.
 - Köszönöm, Baekkie.- ölelte meg jó szorosan Kyungsoo, az előbb említett férfit.
 - Nincs mit meg köszönnöd. Mikor lesz a költözés?
 - Erről, még nem beszéltünk, mert előbb, neked akartam elmondani.- könnyebbült meg egy kicsit, de még mindig bűntudata volt, mert úgy érezte elküldi legjobb barátját.

 A költözködés végül két hét alatt lezajlott. Baekhyun megígérte barátjának, hogy sokszor meg fogja őt látogatni, aminek a másik nagyon örült, és végre a bűntudatától is megszabadult. Természetesen az együttélés sem kezdődött zökkenőmentesen, ugyanúgy mint minden párnál, náluk is volt néhány dolog amiket meg kellett beszélniük, de sosem veszekedtek. Ami viszont fusztrációt okozott, az, az egy ágyban alvás. Még nem feküdtek le egymással, mert Kyungsoo, nem érezte magát még késznek hozzá.

 Akkor kezdődött meg közös életük, ugyan abban a házban.

***

 Közeledett az ötödik hónap fordulójuk és Kyungsoo egyre többször érezte a fiatalabbon, hogy az többet szeretne, a szenvedélyes csókoknál, bár ezt sosem mondta az idősebbnek. És Soo legnagyobb meglepetésére, Ő maga is elkezdett ilyet érezni, de nem tudta, hogy adja a fiatalabb tudtára, hogy, készen áll a tovább lépésre. Erre tökéletesnek bizonyult a hónapfordulójuk éjszakája.
 Épp az ágyon feküdtek összebújva egy szenvedélyes csók közben, amit végül Kyungsoo szakított meg.
 - Jongin, h-ha sze-szeretnéd, akkor to-tovább is mehetünk a csóknál.- jött zavarba, és el is vörösödött.
 - Biztos vagy benne?- kérdezte aggódva, a szólított.
 - Igen.- mondta sokkal több önbizalommal, majd újra megcsókolta a fiatalabbat, szavai megpecsételése képen.
 Jongin eldöntötte Kyungsoot az ágyon és mélyebben csókolta, közben pedig párja pólója alá nyúlva, puha, bőrrel fedett oldalát simogatta. Kyung egy kis erőt véve magán, megkereste szerelme ingjének gombjait és elkezdte őket kibújtatni fogvatartóik közül, hogy végül Jongin felsőteste szabaddá váljon, amit bár Soo nem láthatott, de ujjai rakoncátlan módon simítottak végig a bőrfelületen. A mellkasától kezdve, a kidolgozott hasfalon át egészen a férfi boxerének korcáig. Ezt az utat többször is bejárta, ugyanis nagyon tetszett neki, a fiatalabb testét borító felület selymessége, és érintéseire megfeszülő izmai. Jongin sem tétlenkedett tovább, egy pillanat alatt megszabadította párját, az őt takaró pólójától, amit valahova a szoba egy pontjára száműzött, de most ez érdekelte legkevésbé. Szájáról, áttért az idősebb nyakára, amire egy leheletnyi csókot adott, majd a fültövétől egészen a kulcscsontjáig végig nyalt a finom bőrön. Egy aprót beleharapott a kulcscsontjába és kissé nyálas puszikkal haladt lejjebb, egészen a férfi hasfaláig, majd vissza, megállapodva annak mellbimbóinál, ezzel egy sóhajt kiváltva, az alatta "szenvedőből". Mellkasa kényeztetése közben, kezei lejjebb vándoroltak, a nagy szemű nadrágjára., majd óvatosan, elkezdte lehúzni azt tulajdonosáról, alsónadrággal együtt. Miután megszabadította a felesleges ruhadaraboktól, magáról is lekapta a nem kívánatos dolgokat, így már anyaszült meztelenül mászott vissza partnerére. Újból, a vastag, szív alakú ajkakra hajolt, miközben tenyerét lassan, az idősebb férfiassága köré kulcsolta. Óvatosan kezdte húzogatni rajta kezét, aminek hatására, az ágyon fekvő torkából egy nyögés szakadt fel, további kényeztetésre biztatva ezzel a felette térdelőt. Mikor úgy érezte, hogy párjának közeledik a vég, elengedte őt és az ágy melletti éjjeliszekrény fiókjában elhelyezkedő síkosítóért nyúlt. Felpöccintette a tubus tetejét, majd három ujjára nyomott belőle. Kezét a megfelelő helyre vezetve, lassan kezdett körözni kedvese bejárata körül. Mikor már elég lazának érezte az alatta elhelyezkedőt, kevesével kezdte egy ujját felhelyezni, miközben gyengéden Kyungsoo ajkaira mart, kedves és óvó szavakat suttogva egy-egy csók között. Amikor könnyebben mozgatta ujját, csatlakoztatta a másodikat is, ami egy fájdalmas nyögést csalt ki, a vak férfiból. A harmadik ujjnál, már a könnyei is kicsordultak, de a fájdalom egy idő után eltűnt hangjából, és ezt Jongin is észre vette. Kihúzta ujjait Sooból, majd ismét a síkosítóért nyúlt. Nyomott a tenyerébe, majd szétkente azt, saját férfiasságán. Hímtagját, a másik férfi bejáratához helyezte és lassan kezdett el belé hatolni, közben kezét ismét a másik férfiasságára kulcsolta, ezzel próbálva elterelni az idősebb figyelmét a feszítő és fájdalmas érzésről, mely az alfelét kínozta. Mikor Jongin, már tövig volt, a szűk forróságban, várt, hogy szerelme, eltudjon lazulni. Pár perccel később Kyungsoo egy kicsit feljebb lökte csípőjét, ezzel jelezve, hogy a fiatalabb mozoghat. Jongin lassú tempóban kezdett el mozogni, majd mikor már csak az élvezettel teli nyögéseket hallotta, fokozatosan gyorsított lökésein. Kyung megemelte csípőjét, így a fiatalabb eltalálta a férfi prosztatáját, ezzel egy orbitális nagy nyögést, vagy akár mondhatnák, hogy sikolyt csalt ki, az idősebb torkából, ezért próbálta minél többször eltalálni, azt a bizonyos pontot, ami néha sikerült, néha pedig nem. Egyikőjüknek sem volt már sok hátra, így Jongin, még egyszer marokra fogta Kyungsoot, és a lökéseivel párhuzamosan kezdte húzogatni annak férfiasságán az érzékeny bőrt. A kettős kényeztetés hatására, pár pillanattal később, a passzívfél alhasa megfeszült, majd szerelme nevét nyögve élvezett kettejük közé. Jong, egy perccel később követte partnerét, ám még mielőtt elment volna, gyorsan kihúzódott párjából, hogy ne okozzon neki a későbbiekben kellemetlenséget. Száját Kyungsoo neve hagyta el, mikor a fehér, ragacsos nedűt a lepedőre engedte.
 Fáradtan dőlt, pihegő kedvese mellé, majd magához húzta az említett személyt. Egymáshoz bújva vándoroltak, a gyönyörű álmok mezejére, ahol ugyanúgy szerették egymást, mint a valóságban is.

 Ekkor töltötték el az első szenvedélyes éjszakájukat egymással.

***

 Eltelt egy év, Kyungsoo pedig meglátogatta orvosát, a szokásos rutin vizsgálatra, de nem számított rá, hogy olyan hírrel tudnak neki szolgálni, amilyet kapott. Ugyanis kiderült, hogy egy műtét segítségével, visszanyerheti látást. Soo mindennél jobban vágyott arra, hogy újra lásson, de az ilyen orvosi beavatkozás, ugyanúgy ahogy a többi, ez sem maradhatott kockázat nélkül. A műtét az életébe is kerülhet, viszont Kyungot ez nem nagyon zavarta. Örült neki, hogy van egy esélye az újbóli látásra. Ám nem gondolta, hogy ez egy nagyobb vitába torkollhat.
 A vizsgálatra Baekhyun kísérte el, és a hazafelé vezető úton, legjobb barátja beszámolt neki, milyen lehetőséget kapott. Baek örült a hírnek, de rettenetesen féltette barátját, és tudta, hogy Jongin, ebbe, nem biztos, hogy bele fog menni.
 Miután haza értek, a szőke távozott, magára hagyva a párost. Soo, Jongnak is elmesélte, hogy mit mondott neki az orvos, aki ezen kiakadt, és nem akarta, hogy szerelme belemenjen ebbe, bár ez érthető volt, hiszen senki nem szeretné elveszteni, a számára legfontosabb személyt.
 Az volt az addigi legcsúnyább vitájuk. Ugyan volt, hogy összekaptak valamin, viszont még soha nem kiabáltak egymással. A veszekedés vége az lett, hogy nagy nehezen bár, de a pár megegyezett abban, hogy hajtsák végre a műtétet.

 Egy hónappal később, egy kreol bőrű férfi ült idegeskedve, a kórházi váróteremben. A műtőben éppen, a számára legfontosabb ember látásáért és egyben életéért küzdöttek.
 Több órás várakozás után egy fehér köpenyes nő lépett ki, az ominózus helység ajtaján, egyenesen Jongin felé tartva. Az említett, olyan gyorsan pattant fel a helyéről, mintha gombostűbe ült volna. A doktornő hosszú monológja után, a fiatal férfi megkönnyebbülten sóhajtott egyet. A műtét sikerült, Kyungsoo, pedig életben van. Pár óra múlva a várakozó férfi, beléphetett szerelme kórtermébe, ahová elhelyezték a műtöttet. Az említett szemét, egy fehér anyag borította, de szuszogásából ítélve, még mindig az altató hatása alatt volt.

 Egy hét telt el a beavatkozás óta, és Kyungsooról végre leszedték a kötéseket. Az egész úgy zajlott, hogy az orvos Soo háta mögött állt, és úgy távolította el a fehér fáslit, Kyunggal szemben pedig, kedvese volt. Mikor az idősebb szemét nem takarta semmi, kinyitotta azokat, fehér elmosódott képet látva. Sűrű pislogásba kezdett, így egyre tisztult látása. Mert pontosan így volt, végre újra látott. Amikor már viszonylag tiszta volt az előtte kialakult kép, egy alakot vélt maga előtt felfedezni, Egyből tudta, hogy az nem más mint Jongin. Végigfürkészte a tökéletes arcát, kreol színű bőrét, dús ajkait, szinte már fekete szemeit, melyekben a remény tüze pislákolt, fekete hajkoronáját, és megállapította, hogy Jongin tökéletes.

 - Jongin.- mondta, majd könnyek száguldottak végig arcán, ahogy szerelme nyakába ugorva, csókolta meg a férfit.
 - Látsz engem?- kérdezte a letámadott a csók után, és már az ő szemeit is könnyek hada áztatta. A feltett kérdésre, csak sűrű bólogatás volt a válasz. A doktornő pedig, közben távozott a teremből, magára hagyva ezzel a párost.
 - Nagyon örülök neki, szeretlek Kyungsoo.- csókolta meg az idősebbet.
 - Én is téged, Jongin. Köszönöm, hogy végig mellettem voltál, köszönöm, hogy szeretsz, és, hogy vakon is szerettél. És köszönöm, hogy te voltál számomra a suttogás a sötétben. Nagyon, nagyon szeretlek, és örökké szeretni foglak.- mondta, majd újra egy szenvedélyes csókban forrtak össze.

 Kyungsoo akkor látta először, a fiatalabbat és akkor kezdődött életük legboldogabb időszaka.
 Mert nincs is szebb, az önzetlen és kitartó szerelemnél.