Anyukám mindig azt mondta, hogy a tánc választott engem, nem pedig én őt. Ez lényegében érthető is, már pár hónapos pólyásként, mikor még járni sem tudtam, ha zenét hallottam egyből elkezdtem rúg-kapálni, nevetésemmel igazolva, hogy élvezem azt. Mikor a csúszás-mászást felváltotta az ide-oda szaladgálás, akár zene nélkül is táncikálásba kezdtem, akárhol is jártam. A nőverem nyolc évesen úgy döntött megpróbálja a balettot, így hát beiratkozott egy tanfolyamra, amit olyan keményen vett, hogy otthon sem volt rest gyakorolni, én az akkori négy éves fejemmel lenyűgözőnek tartottam mindent, amit csinált, így hát mindig a háttérből utánoztam a mozdulatait, egyszer viszont rajta kapott, utána pedig már mindig vele együtt csináltam mindent, azt hiszem ennek köszönhetem a hajlékonyságomat. Egy évvel később anya úgy döntött, hogy elég nagy vagyok már ahhoz, hogy tánciskolába járhassak ezért beíratott egybe. Az elején megijedtem, hogy milyen sokan is vannak ott, annyira zavarban voltam, hogy folyamatosan elrontottam, amit a tanár mondott, de ő csak mosolyogva segített és elmagyarázta mi volt rossz. Lassan kezdtem feloldódni és végül nem maradt más csak a zene meg a tánc, ezek után minden hibátlanul ment. Hamar felkerültem a haladók közé, versenyekre jártam és sorban hordtam haza az aranyérmeket, amivel büszkévé tettem a szüleimet.
Mikor betöltöttem a 15-öt, anyáék úgy döntöttek, hogy Koreába költözünk. Ők jól beszélték a nyelvet, hisz kellett a munkájukhoz, a nővéremnek sem volt gondja vele, hiszen rajongott a k-poppért, így a koreai is elsajátította, csak hogy jobban érthesse őket. Engem azonban nem hozott lázba a költözés, nem ismertem a kultúrát, a nyelvet, igaz pár mondatot elbírtam makogni, amiket megjegyeztem a családomtól, de itt kifulladt a tudásom, ha ezek nem lennének elegek, ráadásul a barátaimat is ott kellett hagynom. Lehet, hogy szociális típus vagyok, de ha nem ismerem a nyelvet nehéz barátkozni. A továbbtanulásom helyét is Szöulban kellett keresnem, bár kissé tanácstalan voltam ezzel kapcsolatban, azonban apáék döntöttek helyettem. Benyújtották a jelentkezésemet, az egyik legjobb táncművészeti suliba, ahova én azt gondoltam, úgysem tudnék bejutni, de csodák csodájára mégis felvettek.
Középiskolás éveim alatt, a kezdeti nehézségek ellenére, hamar szereztem barátokat. Legjobb barátom egy Chittaphon nevű thai srác lett, ám mivel a neve elég nehéz a koreaiaknak, így a beceneve csak simán Ten. Viccesen kezdődött a barátságunk. Már a második évemet tapostam, az iskola pedig kitalálta, hogy a gólyák tánctáborában nekünk kell segédkeznünk, minden elsőshöz beosztottak egy másodikost, ezek után a kiszabott feladatok megoldása közös munka volt. A párkiválasztás névhúzással történt, az elsőéveseknek egy dobozból kellett húzniuk, majd pedig meg kellett keresniük a fecni szereplő név tulajdonosát. A pártalan diákok, ahogy a húzható nevek is, kezdtek elfogyni, mindenhol nevetgélő, vagy kínosan egymás mellett ácsorgó párokat lehetett látni, az én szemem mégis egy egyedül ácsorgó srácon akadt meg. Ott állt a tömeg közepén és nagyon koncentrált a kezében tartott papírjára, nem tudtam eldönteni, hogy simán gyengén látó, így nem látja vagy csak szimplán nem tudja kiolvasni a nevet, szóval úgy gondoltam én leszek a megváltó és segítek neki. Igen ám, viszont annyira koncentrált, hogy mikor hozzászóltam, kizökkentettem a nyugalmából és ijedtségében olyat ugrott, hogy sikeresen lefejelte az arcomat, ezzel betörve az orromat. Elmotyogott pár furcsa, számomra ismeretlen szót, majd csuklómat megragadva elrángatott az orvosiba, ahol az orrom ellátása közben kiderült, hogy én vagyok a párja, csak mivel thai lévén neki nem volt olyan jó a koreaija, nem igazán tudta kiszenvedni a nevemet, főleg hogy az japán és jó hosszú, de azért ő sem panaszkodhat. Ezek után egész hamar megtaláltuk a közös hangot és a feladatokban is nagy sikereket arattunk, ráadásul a tánctudása egyenesen lenyűgöző volt. Ezentúl az iskolában is mindig együtt lógtunk, táncoltunk, készültünk versenyekre és nyertük meg azokat, valamint lett egy közös álmunk is, hogy alapítsunk egy tánciskolát.
Jelenleg itt állok egy diákomra várva, egy felújított épület, fényes tánctermében, amit a sajátunknak mondhatunk. Nem volt könnyű eljutni idáig, de sok segítséggel, egy kis anyagi támogatással és kemény munkával elértük azt, ami a szívünk vágya volt. Legnagyobb segítséget, Ten barátjától kaptuk, Taeyongtól. A srác helyes volt és kedves, valamint eléggé híres is. Akkor találkoztunk vele először, amikor egy versenyre mentünk, ő volt az egyik zsűritag, Tennek pedig be nem állt a szája a róla való áradozástól. Mint kiderült, Taeyong volt a kedvenc táncosa és az ő hatására jött Koreába tanulni és bár azt hittem a nagy rajongási láz és izgalom miatt el fogja rontani, szerencsére hibátlanul végig csinálta, ezzel bezsebelve az első helyet. A verseny utáni afterpartyn kicsit talán többet is ittunk a kelleténél, így történt tehát, hogy félrészeg barátom egyenesen a híres Lee Taeyong karjaiba zuhant az emeleti lépcsőröl lefelé jövet és ha ez nem lenne elég sikerül pont úgy esnie, hogy ajkaik művészien találkozzanak egymással. Azt hiszem még életemben nem láttam olyan vörösnek és zavartnak, mint miután eltávolodott az idősebbtől, sűrű hajlongások és bocsánatkérések közben leszaladt a lépcsőn és bevegyült a tömegbe. Mindketten csak pislogtunk utána, majd Taeyong felém fordult és egy elragadó mosollyal elkérte legjobb barátom számát. Tennek direkt nem szóltam a dologról, így aztán nem kicsit lepődött meg és jött zavarba teljesen, mikor a másik felhívta. Egy épp kéz-láb mondatot nem bírt dadogás nélkül kinyögni, de végül sikerült megbeszélniük egy találkozót, amiből az első randijuk lett. Azt követte még sok másik, míg végül egy szépséges hétfő reggelen legjobb barátom egy elbűvölően gyönyörű mosollyal közölte, hogy végre hivatalosan is együtt vannak. Örültem, hogy ennyire boldog, ennek köszönhetően pedig valahogy táncban is még dinamikusabb lett és sokat is fejlődött barátja különóráinak hála.
Egyetemi éveinket is együtt töltöttük, munkahelyet viszont máshol találtunk magunknak, ez miatt pedig kevesebbet is találkoztunk, barátságunk mégis töretlen maradt és közösen gyűjtöttük a pénzt, hogy elérhessük álmunk beteljesedését. Mikor már majdhogynem meg volt az elegendő összegünk, úgy döntöttünk neki állunk egy olyan helyet keresni, amit megvehetnénk az iskolánk színhelyének. Nehezebb volt ilyet találni mint gondoltuk, de itt jött képbe Taeyong. A kapcsolatainak és a hírnevének hála talált nekünk egy tökéletesen megfelelő helyet, ami kicsit drága volt, de szüleink úgy gondolták, hogy ha már ennyit küzdöttünk segítenek nekünk, így kipótolták az összeget, hogy meg tudjuk vásárolni az épületet és még a berendezésre is maradt elég pénzünk. Az álmunk végre megvalósult. Taeyong is beszállt mellénk, mint tanár, így három szinten tudtunk tanítani egyszerre. Indult egy kezdő, ami az én reszortom volt, egy közép-haladó, ami Tené és egy profi szintű osztályunk, amit Taeyong vezetett. Igaz, az elején nem voltak olyan sokan, de hamar népszerűvé váltunk a jó árarány, valamint a pozitív vélemények miatt. Minden kurzusra egyre többen jelentkeztek így végül páran a profik közül is beálltak segédkezni tanárnak.
Egy kopogás, majd az ajtó nyitódása és csukódása szakított ki a nosztalgiából.
- Elnézést a késésért - hajolt meg előttem a diákom, akire vártam. Már tíz perce itt kellett volna lennie.
- Semmi gond - mosolyodtam el, majd intettem neki hogy pakoljon le, aztán jöjjön ide. A srác, Sicheng, egy kínai cserediák volt az egyetemünkön, aki úgy döntött, hogy itt léte alatt ne unatkozzon, beiratkozott hozzánk. A koreai sajnos nem nagyon ment neki, de egész ügyes táncos volt, ezért is gondoltam úgy, hogy egy két külön órát adok neki. Megtanítom, hogyan fejezze ki a gondolatait a táncon, illetve a mozgáson keresztül.
Miután lepakolt oda sétált mellém, nehezen bár de elmagyaráztam neki, hogy mit is fogunk csinálni. Én mondok neki egy érzést és neki azt ki kell fejeznie a testével. Mikor végre megértette elkezdtünk bemelegíteni, majd egy-két órai koreó ismétlése után neki is álltunk a feladatnak.
- Hm, elsőnek legyen valami könnyű. Mondjuk, legyen a düh - egy kis gondolkodás után, beállt egy pózba, majd abból energikus és indulatos mozgással csinált pár mozdulatot a végén pedig dobbantott egy nagyot. Érezni lehetett az indulatot a mozdulataiban, remekül átadta az érzést.
- Nagyon jó, most legyen a szomorúság - ehhez gondolkodnia sem kellett, egyből lassú, kecses mozdulatokat csinált, amiből egyszerűen áradt az érzés, nem tudom, hogy ez csak ilyen jól megy neki, vagy valóban szomorú, de az biztos, hogy ebben az érzelemben profi. Valahogy a nővérem egyik balett előadása jutott eszembe, ami egy lány keserves életéről szólt.
- Huh, ez valami elképesztő, nagyon szép a mozgásod, remekül átadtad az érzést. - mosolyogtam rá.
- Köszönöm - viszonozta a gesztust.
- Bár nem volt hosszú az óra, itt most fejezzük be, majd legközelebb folytatjuk, mert Tennek kell a terem. Van kedved eljönni velem kajálni? Kicsit meg akarlak ismerni, hogy jobban rátudjunk hangolódni az órákra - mondtam neki, igaz pár szót el kellett ismételnem és jobban körül írni, de végül csak megértette.
- Persze nagyon szívesen - bólogatott majd már szedte is össze a cuccát. Gyors átöltözés után már az épület előtt álltunk, azon vacillálva hogyan is menjünk.
- Válassz te - mondta.
- Hm, a szusit szereted? - kérdeztem felé fordulva.
- Persze.
- Akkor menjünk szusizni - lelkesedtem fel és már indultunk is. Egyből tudtam melyik étterembe is szeretnék menni. Mióta ideköltöztünk ez volt a kedvenc helyem, sokszor jártam ide, igaz hogy már nagyon rég volt hogy idejöttünk, de japán származásom lévén a szusit sosem tudnám megunni. A hely barátságos volt, nem volt túl nagy, igaz két emeletes volt, de maga az alapterület kicsi. A fa padló, a fekete, helyenként képekkel díszített falak, a hozzá tartozó gyér lámpa fények az asztaloknál, a barátságos dolgozók és az ízletes ételek varázslatossá tették a helyet. Mivel egy eldugott részen volt nem sokat látogatták, mégis ha valaki rátalált abból biztosan visszajáró vendég lett. Most sem voltak sokan, mikor beléptünk az épületbe, az ajtó felé szerelt szélcsengő, halk csilingeléssel jelezte, hogy megérkeztünk. Egy fekete hajú, alacsony, kimonós lány jött köszönteni minket.
- Jó estét! Miben segíthetek? - mosolygott kedvesen, szemei vonallá préselődtek, a mosolya gyönyörű volt, ha nem az ellenkező nem vonzana, biztosan bepróbálkoztam volna nála.
- Asztalt szeretnék két főre - a lány bólintott, majd egy eldugottabb kis boxhoz kísért minket és egy meghajolás kíséretében elment. Sicheng ámuldozva nézte a helyet. Pont olyan volt mint Ten, mikor először idejöttünk kajálni. Engem nem nyűgözött le annyira, hiszen nekem már megszokott volt az ilyen hely. Miután leültünk az asztalra helyezett étlapokat kezdtük vizsgálni. Nagy választék volt, nem csak szusi, de sok más hagyományos japán étel is szerepelt rajtuk. Az árak sem verdesték a plafont, szóval ideális hely volt ez egy péntek esti vacsorához. A velem szemben ülő fiú elég tanácstalannak tűnt, ahogy a kezében lévő lapokat olvasgatta, vagy legalábbis próbálta. Lerakta az étlapot, majd tekintetét rám vezette.
- Nem ajánlanál inkább te valamit, nem igazán tudom elolvasni, ami le van írva - mosolygott egy kissé kínosan.
- De szívesen, ha valami olyat szeretnél enni ami laktat, akkor a katsudont ajánlom, az rizs, a tetején sült sertés bordával, zöldségekkel és tojással, valamint ehhez előételnek még ajánlom a miso levest. Ha valami könnyebbet szeretnél, akkor mindenképpen szusi vagy nigiri, van belőle minden fajta belőlük, szóval szabadon választhatsz, hogy milyet szeretnél - magyaráztam lassan, hogy mindenképp megértse.
- Azt hiszem maradok annál a miso - katsudon párosításnál, az nagyon jól hangzik - csillantak fel a szemei. Van egy olyan érzésem, hogy őt a kajával nagyon boldoggá lehet tenni.
- Sikerült már választaniuk? - lépett hozzánk újból a lány, udvariasan felénk intézve kérdését.
- Igen, két miso levest és két tál katsudont szeretnénk.
- Inni hozhatok valamit? - tette fel az ilyenkor kötelező kérdést, amit egy pincérnek mindig fel kell tennie.
- Én egy mentás limonádét szeretnék. Sicheng? - néztem az említett felé.
- Én pedig ásványvizet - mosolygott a lányra, aki ezt viszonozva meghajolt, majd távozott is.
- Hívj inkább Winwinnek, azt jobban szeretem, a barátaim is mindig így hívtak otthon. - kért kedvesen
- Oké, de miért pont Winwin?
- Még az ex-barátom kezdett el így szólítani, mert mindig nyertem a fogadásainkban és a versenyeken, majd rám ragadt és mindenki azt kezdte el használni és mivel jóban maradtunk a szakítás után, ezért nem is esik nehezemre használni ezt a nevet. - mosolygott nosztalgikusan. Biztos szép emlékei fűződnek a sráchoz, legalábbis a mosolya és a hanglejtése erre enged következtetni.
- Akkor sokat jelenthet neked a név, nekem miért nincsenek ilyen szép emlékeim? Eddig egy barátom volt csak, de ő is elhagyott más miatt, azt hiszem az ilyen dolgok nem járnak mindenkinek - nevettem fel kínosan.
- Oh, sajnálom, vagy nem tudom mit mondhatnék - vakarta meg a tarkóját.
- Ugyan, nem kell semmit, az már régen volt, most élem a szinglik nagyszerű életét - végszóra pedig megérkezett az étel, aminek neki is láttunk. Evés közben beszélgettünk minden féléről, ami eszünkbe jutott és kiderült, hogy egész sok közös van bennünk.
- Egyébként, hogy sikerült ilyen szépen átadni a szomorúság érzését a táncban, azért ez annyira nem egyszerű - tettem fel a kérdést, ami leginkább érdekelt.
- Hát, mikor ezt kell kifejeznem, mindig Kínára és az ottani barátaimra gondolok, ez honvágyat ébreszt bennem és így könnyen jön az érzés - húzta el a száját.
- Figyelj, ezt valószínűleg sokáig érezni fogod, de mindig lesznek barátaid, akik segíteni fognak, ha lent érzed magad. Legalábbis hozzám bármikor jöhetsz - mosolyogtam rá biztatóan. Kissé elvörösödött, de az ő szája sarka is felfelé görbült. A vacsora további része nagyon kellemesen telt, sokat beszélgettünk még, majd egészen hazáig kísértem.
Azt az estét követően nagyon közel kerültünk egymáshoz, már az egyetemen is sokat lógtunk együtt, többször eljártunk kajálni és több külön órát is tartottunk. Ezzel viszont egyetlen egy baj volt, Kezdtem jobban megkedvelni a kelleténél, annyira aranyos és elbűvölő személyiség volt, hogy egyszerűen nem bírtam rá csak sima barátként tekinteni. Édesnek találtam, ahogy beszélt, amikor kinyújtotta a nyelvét, mikor erősen gondolkodott egy szón, édesnek találtam amikor egyik délután a vállamra dőlve aludt el a teremben és képes voltam egy egész órán át mozdulatlanul ülni, csak hogy fel ne kelljen. Szépnek találtam az apró szemeit, a gyönyörű mosolyát és a hegyes füleit, ami elképesztően aranyossá varázsolták a kinézetét. Barátokat is sikerült szereznie, akik végül a közös barátaink lettek. A sors fintora, hogy egyik legjobb barátját ugyanúgy szerencsétlenül találta meg, mint én. Éppen az egyetem menzáján ültünk, csendben fogyasztva az ebédünket, amikor is kivágódott az ebédlő ajtaja, amin egy srác száguldott be, nem sokkal követve őt pedig egy lány, valószínűleg a fiú menekült előle, majd pont mikor mellettünk haladtak el, a csaj a hátára ugrott ezzel pedig gyönyörűen neki esve az asztalunknak, a fiú feje pedig pont Winwin ebédjében landolt. Alig győztek bocsánatot kérni, de mi csak nevettünk az incidensen. Így ismertük meg a Kanadából érkezett Markot és a barátnőjét Doorit. Egy jó kis baráti csapat kovácsolódott belőlünk, Tenékkel kiegészülve és elneveztük magunkat Foreign Squadnak, mivel mindegyikőnk más-más országból érkezett.
Most pedig itt vagyunk megint egy külön órán és azt hiszem nem bírom tovább.
- Hé, Win, emlékszel még arra amit az első különórán csináltunk? - tettem fel neki a kérdést ártatlanul.
- Persze, az érzelem kifejezős tánc volt ugye? - kérdezte, most már sokkal magabiztosabban beszélve a nyelvet. Rengeteget fejlődött ebben a másfél hónapban mióta barátok lettünk. Ebben sokat segíthetett az is, hogy megpróbáltam én is a lehető legtöbbet segíteni a tanulásban és új kifejezések megismerésében.
- Aham, mit szólnál, ha újra csinálnánk egy-két olyat?
- Benne vagyok - lelkesedett fel, majd beállt a tükör elé. - Mi lesz az első?
- Szerelem - válaszoltam a tükrön keresztül a szemébe válaszolva. Teljesen elvörösödött majd elfordította fejét, hogy még véletlenül se tudjak a szemébe nézni.
- A-azt nem tudom, hogyan tudnám mozdulatokban kifejezni - dadogta, és szerintem barátságunk alatt most volt a legnagyobb zavarban mellettem, pedig őt amúgy nem volt nehéz zavarba hozni.
- Akkor segítek - álltam vigyorogva a hát mögé, majd bal kezemet felvezettem az oldalán és átkaroltam őt, a másik kezemmel pedig megfogtam az ő jobb kezét. Lassan kezdtem ringatni a csípőmet, vezetve az ő mozgását, majd egy hullámot követően szembe fordítottam magammal megfogva a derekát mélyen a szemébe nézve.
- Szeretlek - suttogtam neki. Bár meg akartam csókolni, de úgy döntöttem, hogy amíg nem tudom a választ nem fogom megtenni.
- Azt hiszem én is - suttogott vissza teljes extázisban.
- Csak hiszed? - vontam fel egyik szemöldökömet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése