Under the starry night

Némán követtem az előttem békésen gyalogoló fiút, a csendet csak a gallyak és ágak reccsenései zavarták meg néha, amikor véletlenül rájuk léptünk. Magamban elemeztem az útitársamat, mivel jobb dolgom úgysem volt, tekintetemmel végig követtem széles vállait és hátát, amin egy fekete póló feszült, tökéletesen látni engedve felső teste minden vonalát. Megfigyeltem a nyakát, a tarkóját és a fekete haját, ami olyan selymesnek tűnt, hogy szívesen beletúrtam volna. Mondjuk miközben épp engem csókol, de ez csak egy szép álom. Mivel arcát nem láttam, azt cska magam elé képzelni tudtam, ami nagyon valósághűen ment, hiszen annyit figyeltem és elemeztem már arcán, hogy minden apró vonása élénken él bennem és még akkor is eltudnám mondani, hogy néz ki ha legszebb álmaimból keltenének fel. Bár ez valószínűleg azért lenne, mert a legszebb álmaim főszereplője mindig ő. Sokszor képzeltem már el, hogy mi lenne ha egy párt alkotnánk. Egymás kezét fognánk bárhová is mennénk, akkor csókolhatnám amikor csak akarom, felavatnánk minden helyiséget először az ő lakásán, aztán az enyémen. Jó, nem vagyok perverz, csak túl vad a fantáziám, ezt is csak ő hozza ki belőlem. Nagyon szeretném, ha ez mind valóra vállna, de sajnos ez lehetetlen, neki valószínűleg más tetszik és én mindig is csak egy jó barát maradok neki, akit tudatlanul kedvére kinyírhat az olelgetéseivel és a random szeretgetési vágyaival. Hecsi, a legjobb barátom azt mondta, hogy Mark oda van értem, de szerintem ez nem igaz, ráadásul hallottam, ahogy egyszer a barátaival beszélget arról, hogy tetszik neki egy aranyos és imádnivaló lány, én meg hát egyik se vagyok, szóval az esélyem egyenlő a nullával. Mégis kinek kéne egy ilyen lány mint én?

- Hé Mark, mondd mégis meddig akarsz még gyalogolni, már vagy egy órája sétálunk és már be is sötétedett, nem fogunk visszatalálni - szólaltam meg végre, mert azért tényleg elég régóta eljöttünk már a táborhelytől. A tanáraink kitalálták, hogy meglepik a végzősöket egy három napos táborral és mivel jövőre nem lesz erre lehetőség így az egyel alattuk lévők is jöhettek, vagyis mi. Egy szép hegyre jöttünk, aminek az oldalában van egy barátságosan kialakított hely, faházakkal karöltve a természetbe vágyók számára. Nem messze onnan van egy kis vízesés, ami a hegyi patakba zuhog bele. Az egész napot ott töltöttük, mert bár először nem akartam bemenni a vízbe, drága barátom tett róla, hogy ruhástul megfürödjek, utána már nem volt ellenemre a pancsolás, ha már úgy is vizes vagyok nem mindegy? Legalább jó kis vizicsata tört ki köztem és Donghyuck közt, később pedig csatlakoztak Markék is. Elmosolyodtam a friss emléken, nem is figyelve oda hova lépek így a fejem valami keménynek ütközött, először azt hittem fa, de ahogy felnéztem Mark mély fekete szemeivel találtam szembe magam, ahogy belenéztem azokba az íriszekbe, szinte a felhok közt éreztem magam, olyan ritka, hogy így el tudok veszni benne.

- Minden rendben van? - vonta fel egyik szemöldökét, mire úgy éreztem belső infarktust kapok.

- P-persze, miért álltál meg? Megérkeztünk végre?

- Nem még nem, csukd be a szemed, innentől kezdve vezetni foglak, meglepetést szeretnék - mosolyodott el. Azt hiszem halmazállapot váltás fog bekövetkezni nálam, ha ezt így folytatja.

- Meg vagy te húzatva? Este a sötétben azt akarod, hogy csukott szemmel közlekedjek? Nyitott szemmel is pofára esek, nem hogy csukottal - háborodtam fel, mert hát igaz, ami igaz egy kétlábon járo szerencsértlenség vagyok, és ezt ő is tudja!

- Kezdesz olyan szarkasztikus lenni mint Hyuck, meglátszik, hogy ő a legjobb barátod - forgatta meg szemeit - De ne aggódj, fogom a kezed és mondom ha van valami, innentől már egyenes az út, nem fogsz elesni, nem hagynám - fogja meg a kezem és már húz is maga után én pedig jó kislány módjára behunyom a szemem. Na jó ez nagyon ijesztő, próbálok csak arra a meleg érzésre gondolni, amit a keze áraszt magából, ez pedig nagyjából segít megnyugodni. Körülbelül 5 percet haladunk még majd éreztem, ahogy elengedi a kezem, mire pánikolva kiakartam nyitni, de valaki letakarta hátulról.

- Mark most mit csinálsz?

- Csak befogtam a szemed, háromra elveszem a kezem és akkor nyisd ki - búgta a fülembe valami elképesztően mély és szexi hangon, ilyet még nem hallottam tőle. Úristen, érzem, hyogbtiszta libabőr lettem! Elszámolt háromig, majd ahogy elvette tenyerét, lassan kinyitottam a szemeimet. A látvány, ami elém tárult gyönyörű volt. Egy nagy tisztás közepén álltunk, ezernyi csillag ragyogott felettünk, sehol egy felhő vagy egy fa, csak a sötét égból rajta a sok tündöklő fényponttal, tőlünk pár méterre egy pokróc volt terítve, körbe rakva mécsesekkel, a közepén egy piknik kosárral. Annyira romantikus hangulata volt ennek az egésznek, hogy egyszerűen nem akartam hinni a szememnek, meg is csíptem magam párszor, hátha csak álmodok, mire Mark elnevette magát mögöttem. Ezek szerint nem álom, ez a túlságosan is szép valóság.

- Na tetszik? - kérdezte egy szívmelengető mosollyal az arcán. Mire éreztem, hogy a szívem túlcsordul. Azt hiszem még ma este meg fogok halni.

- Nagyon, de mégis mi ez?

- Ez egy romantikus vacsora velem, nevezhetjük randinak is, ha neked is megfelel - simított a tarkójára zavartan, én pedig nem tudtam, hogy elvörösödjek vagy pedig zabáljam meg amiért ennyire aranyos. Egyemszerűen nem bírom elhinni, hogy a nagy Mark Lee, a suli nagymenője, akit mindenki szeret, akit már azóta crussholok, hogy az iskolába kerültem, most itt áll előttem zavarban, egy gyönyörűen megszervezett randira hívva engem.

- Nagyon örülnék, ha ez egy randi lenne.... De miért pont én? - lehet, hogy nem ezen kellene gondolkodnom jelenleg, de annyira kíváncsi vagyok rá.

- Mindjárt válaszolok, csak előbb üljünk le és álljunk neki a vacsinak - mondta még mindig egy vakító vigyorral. Amint helyet foglaltunk a pokrócon elő is szedte a bekészített ételeket, egy üveg bort és két borospoharat, amikbe töltött is, majd a kezembe adta az egyiket. Huh, tényleg jól felkészült.

- Szóval. Igazából nem tudom a pontosan választ, szimplán csak nagyon jól érzem magam veled, gyönyörűnek tartalak, aranyosnak és egyszerűen imádom a személyiséged, meg úgy mindenedet, nem tudom mióta is érzek így, elég régóta már, de tudom, hogy ez az érzés nagyon erős és csak remélni merem, hogy ez fordítva is igaz - mondta vegig a szemeimbe nézve, nekem pedig a könnyem is kicsordult. Olyan régóta vágytam már arra, hogy ilyeneket halljak a szájából, de ez még az álmaimnál is szebb volt. Hogy tudok percről-percre egyre jobban belé szeretni?  - Jézusom, miért sírsz? Ugye nem azért mert ennyire borzalmasan nyálas voltam? - vágott ijedt arcot, mire elnevettem magam.

- Nem dehogy, én csak... Annyira régóta vágytam erre, hogy ezt hallani egyszerűen megindító volt, még most is úgy érzem, hogy álmodom, ami remélem nem így van, mert akkor ha felébredek tuti eret vágok - az érzelmeim kifejezése valahogy nem olyan könnyű, mint azt gondoltam. Egy koccintás után lehúztam a boromat, remélhetőleg így könnyebben jönnek majd a szavak, ha kellenek.

- Szóval akkor ezek szerint, te is úgy érzel mint én? - kérdezett rá miután ő is elfogyasztotta a pohara tartalmát.

- I-igen - kezdtem neki dadogni. Jézusom, mi van velem, soha nem szoktam dadogni. Az egyik kezét rárakta az enyémre, amivel a földön támaszkodtam, a másikat pedig az arcomra vezette és vészesen közel hajolt hozzám. Meg fog állni a szívem.

- Mondd ki - suttogta, lehelete ajkaimnak csapódott. Jellegzetes illata bekúszott az orromba, teljesen elbódítva az elmémet.

- Inkább egyszerre, ez így zavarbaejtő - hunytam be szemeimet.

- Rendben. 3, 2, 1 - számolt vissza, egyre közeledve hozzám.

- Szeretlek - mondtuk ki tökéletes szinkronban, majd száját megereztem az enyémen. Egy tökéletes csók, egy tökéletes pillanatban. A bor ízének ellenére a csók édesebb volt, mint a legjobb csokoládé. Ez lesz a legszebb emlékem a táborból, meg úgy egész életemből.

Mikor elvált tőlem, rögtön hiányérzetem támadt. Olyan tökéletesen illeszkedtek egymáshoz az ajkaink, hogy bűn vot szét választani őket. Mark hirtelen hátra dőlt magával rántva engem is. A fejem a mellkasán pihent, míg ő átkarolta vállamat, így néztük a fejünk felett elterülő égboltot. Egyszer csak elhaladt felettünk egy hullócsillag, mire azt kivántam, hogy ez a pillanat soha ne érjen véget.

- Hé Doori, lehet egy kérdésem? - ült föl hirtelen, majd szemeimbe nézett mikor én is megtettem ugyanezt.

- Persze - mosolyodtam el.

- Lennél a barátnőm? - kérdezte egy olyan gyönyörű mosoly kíséretében, hogy hirtelen megint kedvem volt elolvadni.

- Igen - karoltam át a nyakát és most én voltam az aki megcsókólta őt.

Ezután még rengetegszer csókoltuk meg egymást, egymás szájának minden zugát felfedezve. Azt hiszem ez volt az eddigi életem legszebb estéje és tudom, hogy Mark mellett még több ilyenben lesz részem.

Dance Language

Anyukám mindig azt mondta, hogy a tánc választott engem, nem pedig én őt. Ez lényegében érthető is, már pár hónapos pólyásként, mikor még járni sem tudtam, ha zenét hallottam egyből elkezdtem rúg-kapálni, nevetésemmel igazolva, hogy élvezem azt. Mikor a csúszás-mászást felváltotta az ide-oda szaladgálás, akár zene nélkül is táncikálásba kezdtem, akárhol is jártam. A nőverem nyolc évesen úgy döntött megpróbálja a balettot, így hát beiratkozott egy tanfolyamra, amit olyan keményen vett, hogy otthon sem volt rest gyakorolni, én az akkori négy éves fejemmel lenyűgözőnek tartottam mindent, amit csinált, így hát mindig a háttérből utánoztam a mozdulatait, egyszer viszont rajta kapott, utána pedig már mindig vele együtt csináltam mindent, azt hiszem ennek köszönhetem a hajlékonyságomat. Egy évvel később anya úgy döntött, hogy elég nagy vagyok már ahhoz, hogy tánciskolába járhassak ezért beíratott egybe. Az elején megijedtem, hogy milyen sokan is vannak ott, annyira zavarban voltam, hogy folyamatosan elrontottam, amit a tanár mondott, de ő csak mosolyogva segített és elmagyarázta mi volt rossz. Lassan kezdtem feloldódni és végül nem maradt más csak a zene meg a tánc, ezek után minden hibátlanul ment. Hamar felkerültem a haladók közé, versenyekre jártam és sorban hordtam haza az aranyérmeket, amivel büszkévé tettem a szüleimet.

 Mikor betöltöttem a 15-öt, anyáék úgy döntöttek, hogy Koreába költözünk. Ők jól beszélték a nyelvet, hisz kellett a munkájukhoz, a nővéremnek sem volt gondja vele, hiszen rajongott a k-poppért, így a koreai is elsajátította, csak hogy jobban érthesse őket. Engem azonban nem hozott lázba a költözés, nem ismertem a kultúrát, a nyelvet, igaz pár mondatot elbírtam makogni, amiket megjegyeztem a családomtól, de itt kifulladt a tudásom, ha ezek nem lennének elegek, ráadásul a barátaimat is ott kellett hagynom. Lehet, hogy szociális típus vagyok, de ha nem ismerem a nyelvet nehéz barátkozni. A továbbtanulásom helyét is Szöulban kellett keresnem, bár kissé tanácstalan voltam ezzel kapcsolatban, azonban apáék döntöttek helyettem. Benyújtották a jelentkezésemet, az egyik legjobb táncművészeti suliba, ahova én azt gondoltam, úgysem tudnék bejutni, de csodák csodájára mégis felvettek.

 Középiskolás éveim alatt, a kezdeti nehézségek ellenére, hamar szereztem barátokat. Legjobb barátom egy Chittaphon nevű thai srác lett, ám mivel a neve elég nehéz a koreaiaknak, így a beceneve csak simán Ten. Viccesen kezdődött a barátságunk. Már a második évemet tapostam, az iskola pedig kitalálta, hogy a gólyák tánctáborában nekünk kell segédkeznünk, minden elsőshöz beosztottak egy másodikost, ezek után a kiszabott feladatok megoldása közös munka volt. A párkiválasztás névhúzással történt, az elsőéveseknek egy dobozból kellett húzniuk, majd pedig meg kellett keresniük a fecni szereplő név tulajdonosát. A pártalan diákok, ahogy a húzható nevek is, kezdtek elfogyni, mindenhol nevetgélő, vagy kínosan egymás mellett ácsorgó párokat lehetett látni, az én szemem mégis egy egyedül ácsorgó srácon akadt meg. Ott állt a tömeg közepén és nagyon koncentrált a kezében tartott papírjára, nem tudtam eldönteni, hogy simán gyengén látó, így nem látja vagy csak szimplán nem tudja kiolvasni a nevet, szóval úgy gondoltam én leszek a megváltó és segítek neki. Igen ám, viszont annyira koncentrált, hogy mikor hozzászóltam, kizökkentettem a nyugalmából és ijedtségében olyat ugrott, hogy sikeresen lefejelte az arcomat, ezzel betörve az orromat. Elmotyogott pár furcsa, számomra ismeretlen szót, majd csuklómat megragadva elrángatott az orvosiba, ahol az orrom ellátása közben kiderült, hogy én vagyok a párja, csak mivel thai lévén neki nem volt olyan jó a koreaija, nem igazán tudta kiszenvedni a nevemet, főleg hogy az japán és jó hosszú, de azért ő sem panaszkodhat. Ezek után egész hamar megtaláltuk a közös hangot és a feladatokban is nagy sikereket arattunk, ráadásul a tánctudása egyenesen lenyűgöző volt. Ezentúl az iskolában is mindig együtt lógtunk, táncoltunk, készültünk versenyekre és nyertük meg azokat, valamint lett egy közös álmunk is, hogy alapítsunk egy tánciskolát.

 Jelenleg itt állok egy diákomra várva, egy felújított épület, fényes tánctermében, amit a sajátunknak mondhatunk. Nem volt könnyű eljutni idáig, de sok segítséggel, egy kis anyagi támogatással és kemény munkával elértük azt, ami a szívünk vágya volt. Legnagyobb segítséget, Ten barátjától kaptuk, Taeyongtól. A srác helyes volt és kedves, valamint eléggé híres is. Akkor találkoztunk vele először, amikor egy versenyre mentünk, ő volt az egyik zsűritag, Tennek pedig be nem állt a szája a róla való áradozástól. Mint kiderült, Taeyong volt a kedvenc táncosa és az ő hatására jött Koreába tanulni és bár azt hittem a nagy rajongási láz és izgalom miatt el fogja rontani, szerencsére hibátlanul végig csinálta, ezzel bezsebelve az első helyet. A verseny utáni afterpartyn kicsit talán többet is ittunk a kelleténél, így történt tehát, hogy félrészeg barátom egyenesen a híres Lee Taeyong karjaiba zuhant az emeleti lépcsőröl lefelé jövet és ha ez nem lenne elég sikerül pont úgy esnie, hogy ajkaik művészien találkozzanak egymással. Azt hiszem még életemben nem láttam olyan vörösnek és zavartnak, mint miután eltávolodott az idősebbtől, sűrű hajlongások és bocsánatkérések közben leszaladt a lépcsőn és bevegyült a tömegbe. Mindketten csak pislogtunk utána, majd Taeyong felém fordult és egy elragadó mosollyal elkérte legjobb barátom számát. Tennek direkt nem szóltam a dologról, így aztán nem kicsit lepődött meg és jött zavarba teljesen, mikor a másik felhívta. Egy épp kéz-láb mondatot nem bírt dadogás nélkül kinyögni, de végül sikerült megbeszélniük egy találkozót, amiből az első randijuk lett. Azt követte még sok másik, míg végül egy szépséges hétfő reggelen legjobb barátom egy elbűvölően gyönyörű mosollyal közölte, hogy végre hivatalosan is együtt vannak. Örültem, hogy ennyire boldog, ennek köszönhetően pedig valahogy táncban is még dinamikusabb lett és sokat is fejlődött barátja különóráinak hála.

 Egyetemi éveinket is együtt töltöttük, munkahelyet viszont máshol találtunk magunknak, ez miatt pedig kevesebbet is találkoztunk, barátságunk mégis töretlen maradt és közösen gyűjtöttük a pénzt, hogy elérhessük álmunk beteljesedését. Mikor már majdhogynem meg volt az elegendő összegünk, úgy döntöttünk neki állunk egy olyan helyet keresni, amit megvehetnénk az iskolánk színhelyének. Nehezebb volt ilyet találni mint gondoltuk, de itt jött képbe Taeyong. A kapcsolatainak és a hírnevének hála talált nekünk egy tökéletesen megfelelő helyet, ami kicsit drága volt, de szüleink úgy gondolták, hogy ha már ennyit küzdöttünk segítenek nekünk, így kipótolták az összeget, hogy meg tudjuk vásárolni az épületet és még a berendezésre is maradt elég pénzünk. Az álmunk végre megvalósult. Taeyong is beszállt mellénk, mint tanár, így három szinten tudtunk tanítani egyszerre. Indult egy kezdő, ami az én reszortom volt, egy közép-haladó, ami Tené és egy profi szintű osztályunk, amit Taeyong vezetett. Igaz, az elején nem voltak olyan sokan, de hamar népszerűvé váltunk a jó árarány, valamint a pozitív vélemények miatt. Minden kurzusra egyre többen jelentkeztek így végül páran a profik közül is beálltak segédkezni tanárnak.

 Egy kopogás, majd az ajtó nyitódása és csukódása szakított ki a nosztalgiából.

 - Elnézést a késésért - hajolt meg előttem a diákom, akire vártam. Már tíz perce itt kellett volna lennie.

 - Semmi gond - mosolyodtam el, majd intettem neki hogy pakoljon le, aztán jöjjön ide. A srác, Sicheng, egy kínai cserediák volt az egyetemünkön, aki úgy döntött, hogy itt léte alatt ne unatkozzon, beiratkozott hozzánk. A koreai sajnos nem nagyon ment neki, de egész ügyes táncos volt, ezért is gondoltam úgy, hogy egy két külön órát adok neki. Megtanítom, hogyan fejezze ki a gondolatait a táncon, illetve a mozgáson keresztül.

 Miután lepakolt oda sétált mellém, nehezen bár de elmagyaráztam neki, hogy mit is fogunk csinálni. Én mondok neki egy érzést és neki azt ki kell fejeznie a testével. Mikor végre megértette elkezdtünk bemelegíteni, majd egy-két órai koreó ismétlése után neki is álltunk a feladatnak.

 - Hm, elsőnek legyen valami könnyű. Mondjuk, legyen a düh - egy kis gondolkodás után, beállt egy pózba, majd abból energikus és indulatos mozgással csinált pár mozdulatot a végén pedig dobbantott egy nagyot. Érezni lehetett az indulatot a mozdulataiban, remekül átadta az érzést.

 - Nagyon jó, most legyen a szomorúság - ehhez gondolkodnia sem kellett, egyből lassú, kecses mozdulatokat csinált, amiből egyszerűen áradt az érzés, nem tudom, hogy ez csak ilyen jól megy neki, vagy valóban szomorú, de az biztos, hogy ebben az érzelemben profi. Valahogy a nővérem egyik balett előadása jutott eszembe, ami egy lány keserves életéről szólt.

 - Huh, ez valami elképesztő, nagyon szép a mozgásod, remekül átadtad az érzést. - mosolyogtam rá.

 - Köszönöm - viszonozta a gesztust.

 - Bár nem volt hosszú az óra, itt most fejezzük be, majd legközelebb folytatjuk, mert Tennek kell a terem. Van kedved eljönni velem kajálni? Kicsit meg akarlak ismerni, hogy jobban rátudjunk hangolódni az órákra - mondtam neki, igaz pár szót el kellett ismételnem és jobban körül írni, de végül csak megértette.

 - Persze nagyon szívesen - bólogatott majd már szedte is össze a cuccát. Gyors átöltözés után már az épület előtt álltunk, azon vacillálva hogyan is menjünk.

 - Válassz te - mondta.

 - Hm, a szusit szereted? - kérdeztem felé fordulva.

 - Persze.

 - Akkor menjünk szusizni - lelkesedtem fel és már indultunk is. Egyből tudtam melyik étterembe is szeretnék menni. Mióta ideköltöztünk ez volt a kedvenc helyem, sokszor jártam ide, igaz hogy már nagyon rég volt hogy idejöttünk, de japán származásom lévén a szusit sosem tudnám megunni. A hely barátságos volt, nem volt túl nagy, igaz két emeletes volt, de maga az alapterület kicsi. A fa padló, a fekete, helyenként képekkel díszített falak, a hozzá tartozó gyér lámpa fények az asztaloknál, a barátságos dolgozók és az ízletes ételek varázslatossá tették a helyet. Mivel egy eldugott részen volt nem sokat látogatták, mégis ha valaki rátalált abból biztosan visszajáró vendég lett. Most sem voltak sokan, mikor beléptünk az épületbe, az ajtó felé szerelt szélcsengő, halk csilingeléssel jelezte, hogy megérkeztünk. Egy fekete hajú, alacsony, kimonós lány jött köszönteni minket.

 - Jó estét! Miben segíthetek? - mosolygott kedvesen, szemei vonallá préselődtek, a mosolya gyönyörű volt, ha nem az ellenkező nem vonzana, biztosan bepróbálkoztam volna nála.

 - Asztalt szeretnék két főre - a lány bólintott, majd egy eldugottabb kis boxhoz kísért minket és egy meghajolás kíséretében elment. Sicheng ámuldozva nézte a helyet. Pont olyan volt mint Ten, mikor először idejöttünk kajálni. Engem nem nyűgözött le annyira, hiszen nekem már megszokott volt az ilyen hely. Miután leültünk az asztalra helyezett étlapokat kezdtük vizsgálni. Nagy választék volt, nem csak szusi, de sok más hagyományos japán étel is szerepelt rajtuk. Az árak sem verdesték a plafont, szóval ideális hely volt ez egy péntek esti vacsorához. A velem szemben ülő fiú elég tanácstalannak tűnt, ahogy a kezében lévő lapokat olvasgatta, vagy legalábbis próbálta. Lerakta az étlapot, majd tekintetét rám vezette.

 - Nem ajánlanál inkább te valamit, nem igazán tudom elolvasni, ami le van írva - mosolygott egy kissé kínosan.

 - De szívesen, ha valami olyat szeretnél enni ami laktat, akkor a katsudont ajánlom, az rizs, a tetején sült sertés bordával, zöldségekkel és tojással, valamint ehhez előételnek még ajánlom a miso levest. Ha valami könnyebbet szeretnél, akkor mindenképpen szusi vagy nigiri, van belőle minden fajta belőlük, szóval szabadon választhatsz, hogy milyet szeretnél - magyaráztam lassan, hogy mindenképp megértse.

 - Azt hiszem maradok annál a miso - katsudon párosításnál, az nagyon jól hangzik - csillantak fel a szemei. Van egy olyan érzésem, hogy őt a kajával nagyon boldoggá lehet tenni.

 - Sikerült már választaniuk? - lépett hozzánk újból a lány, udvariasan felénk intézve kérdését.

 - Igen, két miso levest és két tál katsudont szeretnénk.

 - Inni hozhatok valamit? - tette fel az ilyenkor kötelező kérdést, amit egy pincérnek mindig fel kell tennie.

 - Én egy mentás limonádét szeretnék. Sicheng? - néztem az említett felé.

 - Én pedig ásványvizet - mosolygott a lányra, aki ezt viszonozva meghajolt, majd távozott is.

 - Hívj inkább Winwinnek, azt jobban szeretem, a barátaim is mindig így hívtak otthon. - kért kedvesen

 - Oké, de miért pont Winwin?

 - Még az ex-barátom kezdett el így szólítani, mert mindig nyertem a fogadásainkban és a versenyeken, majd rám ragadt és mindenki azt kezdte el használni és mivel jóban maradtunk a szakítás után, ezért nem is esik nehezemre használni ezt a nevet. - mosolygott nosztalgikusan. Biztos szép emlékei fűződnek a sráchoz, legalábbis a mosolya és a hanglejtése erre enged következtetni.

 - Akkor sokat jelenthet neked a név, nekem miért nincsenek ilyen szép emlékeim? Eddig egy barátom volt csak, de ő is elhagyott más miatt, azt hiszem az ilyen dolgok nem járnak mindenkinek - nevettem fel kínosan.

 - Oh, sajnálom, vagy nem tudom mit mondhatnék - vakarta meg a tarkóját.

 - Ugyan, nem kell semmit, az már régen volt, most élem a szinglik nagyszerű életét - végszóra pedig megérkezett az étel, aminek neki is láttunk. Evés közben beszélgettünk minden féléről, ami eszünkbe jutott és kiderült, hogy egész sok közös van bennünk.

 - Egyébként, hogy sikerült ilyen szépen átadni a szomorúság érzését a táncban, azért ez annyira nem egyszerű - tettem fel a kérdést, ami leginkább érdekelt.

 - Hát, mikor ezt kell kifejeznem, mindig Kínára és az ottani barátaimra gondolok, ez honvágyat ébreszt bennem és így könnyen jön az érzés - húzta el a száját.

 - Figyelj, ezt valószínűleg sokáig érezni fogod, de mindig lesznek barátaid, akik segíteni fognak, ha lent érzed magad. Legalábbis hozzám bármikor jöhetsz - mosolyogtam rá biztatóan. Kissé elvörösödött, de az ő szája sarka is felfelé görbült. A vacsora további része nagyon kellemesen telt, sokat beszélgettünk még, majd egészen hazáig kísértem.

 Azt az estét követően nagyon közel kerültünk egymáshoz, már az egyetemen is sokat lógtunk együtt, többször eljártunk kajálni és több külön órát is tartottunk. Ezzel viszont egyetlen egy baj volt, Kezdtem jobban megkedvelni a kelleténél, annyira aranyos és elbűvölő személyiség volt, hogy egyszerűen nem bírtam rá csak sima barátként tekinteni. Édesnek találtam, ahogy beszélt, amikor kinyújtotta a nyelvét, mikor erősen gondolkodott egy szón, édesnek találtam amikor egyik délután a vállamra dőlve aludt el a teremben és képes voltam egy egész órán át mozdulatlanul ülni, csak hogy fel ne kelljen. Szépnek találtam az apró szemeit, a gyönyörű mosolyát és a hegyes füleit, ami elképesztően aranyossá varázsolták a kinézetét. Barátokat is sikerült szereznie, akik végül a közös barátaink lettek. A sors fintora, hogy egyik legjobb barátját ugyanúgy szerencsétlenül találta meg, mint én. Éppen az egyetem menzáján ültünk, csendben fogyasztva az ebédünket, amikor is kivágódott az ebédlő ajtaja, amin egy srác száguldott be, nem sokkal követve őt pedig egy lány, valószínűleg a fiú menekült előle, majd pont mikor mellettünk haladtak el, a csaj a hátára ugrott ezzel pedig gyönyörűen neki esve az asztalunknak, a fiú feje pedig pont Winwin ebédjében landolt. Alig győztek bocsánatot kérni, de mi csak nevettünk az incidensen. Így ismertük meg a Kanadából érkezett Markot és a barátnőjét Doorit. Egy jó kis baráti csapat kovácsolódott belőlünk, Tenékkel kiegészülve és elneveztük magunkat Foreign Squadnak, mivel mindegyikőnk más-más országból érkezett.

 Most pedig itt vagyunk megint egy külön órán és azt hiszem nem bírom tovább.

 - Hé, Win, emlékszel még arra amit az első különórán csináltunk? - tettem fel neki a kérdést ártatlanul.

 - Persze, az érzelem kifejezős tánc volt ugye? - kérdezte, most már sokkal magabiztosabban beszélve a nyelvet. Rengeteget fejlődött ebben a másfél hónapban mióta barátok lettünk. Ebben sokat segíthetett az is, hogy megpróbáltam én is a lehető legtöbbet segíteni a tanulásban és új kifejezések megismerésében.

 - Aham, mit szólnál, ha újra csinálnánk egy-két olyat?

 - Benne vagyok - lelkesedett fel, majd beállt a tükör elé. - Mi lesz az első?

 - Szerelem - válaszoltam a tükrön keresztül a szemébe válaszolva. Teljesen elvörösödött majd elfordította fejét, hogy még véletlenül se tudjak a szemébe nézni.

 - A-azt nem tudom, hogyan tudnám mozdulatokban kifejezni - dadogta, és szerintem barátságunk alatt most volt a legnagyobb zavarban mellettem, pedig őt amúgy nem volt nehéz zavarba hozni.

 - Akkor segítek - álltam vigyorogva a hát mögé, majd bal kezemet felvezettem az oldalán és átkaroltam őt, a másik kezemmel pedig megfogtam az ő jobb kezét. Lassan kezdtem ringatni a csípőmet, vezetve az ő mozgását, majd egy hullámot követően szembe fordítottam magammal megfogva a derekát mélyen a szemébe nézve.

 - Szeretlek - suttogtam neki. Bár meg akartam csókolni, de úgy döntöttem, hogy amíg nem tudom a választ nem fogom megtenni.

 - Azt hiszem én is - suttogott vissza teljes extázisban.

 - Csak hiszed? - vontam fel egyik szemöldökömet.

 - Nem, tudom, hogy szeretlek - mosolyodott el, nekem pedig ez bőven elég volt, egy mozdulattal tapasztottam össze ajkainkat. Életem egyik legszebb csókja volt az. Benne volt minden, a szerelmünk, az elfojtott vágy, a törődés és a mértéktelen hála. Tudtam, hogy ezentúl biztosan az enyém és hogy nem választhat minket szét semmi és ha a szavak már nem jönnek a tánc mindig ott lesz, hogy kifejezhessük mennyire is szeretjük egymást.